Aki nem szavaz, az nincs?

Amióta a választások jelentik a demokrácia alapját, a politikusok válogatott módszerekkel igyekeznek rávenni a szavazópolgárokat arra, hogy urnák elé járuljanak, és lehetőleg az ő nevük, pártjuk jele mellé üssék a pecsétet. Ennek számtalan formája van, a legtisztább, legcélravezetőbb út mindenképpen az, amikor a jelölt saját hitelét, tetteit, megvalósításait „tálcán kínálva”, világnézetét, politikai, erkölcsi nézetét ismertetve igyekszik meggyőzni az embereket arról, hogy ő a legjobb választás. Persze akadnak kevésbé hagyományos módszerek is, mint amikor a politikusok megvásárolják a polgárok szavazatát, esetleg fenyegetéssel kényszerítik ki az adott jelöltre, alakulatra történő voksolást. Romániában mindegyik esetre láttunk már példát, sajnos az előbbi esetre kevesebbet.
Létezik ugyanakkor a finomabb nyomásgyakorlás, az érzelmi zsarolás módszere, amire több példát is láttunk, hallottunk a vasárnap lezajlott helyhatósági megmérettetésen. Az USR–PLUS jelöltjeként Bukarest első kerületének polgármesteri tisztségét megszerző Clotilde Armand európai parlamenti képviselő a választás napján azzal igyekezett mozgósítani a román főváros lakosait, hogy menjenek szavazni, ellenkező esetben nem számítanak. „Aki nem szavaz, az nem számít” – bizonygatta a román férjével Bukarestben tíz évvel ezelőtt letelepedett francia politikus. Aki olyat is talált mondani, hogy az urnáktól távol maradóknak „nem lesz joguk” a Facebookon vagy az utcán előadni a panaszukat, ha rosszul mennek a dolgok.
A közélet természetes, mondhatni ideális menete vitathatatlanul az, amikor a választópolgár fontosnak, érdemesnek tartja, hogy éljen alkotmány adta jogával, és tisztában van vele, hogy saját, valamint közössége sorsának alakításában csak így tud részt venni. Ilyenkor megbízzuk a választott politikust – tanácsost, polgármestert, tanácselnököt vagy honatyát –, hogy képviseljen bennünket, mozdítsa elő településünk, régiónk, tágabb értelemben az ország fejlődését. Fontos adalék, hogy ez a szerepvállalás, a választáson való indulás nem kötelező számára, és nem is szívesség vagy kegy részéről. Ugyanígy nem lehet kötelezni senkit sem – a romániai jogszabályok szerint legalábbis – a választójog gyakorlására. Az ugyanis a polgár szabad elhatározásán alapul.
Olyat állítani tehát, hogy valaki „nem számít”, nincs, ha nem szavaz, sőt ez esetben be is foghatja a száját, roppant veszélyes kísérlet, ráadásul ellentmond a demokrácia alapszabályainak. Elvégre a szólás és a vélemény szabadsága minden embert egyenlően megillet, akkor is, ha ezt a jogot politikai értelemben a szavazófülkében is gyakorolja, és akkor is, ha nem. Egy polgár akkor is elmondhatja a véleményét települése, országa állapotáról, ha nem annak pillanatnyi vezetőire voksolt, vagy ha történetesen egyáltalán nem szavazott. Az egyéni és közösségi jogokat elsőként meghatározó Emberi és polgári jogok nyilatkozatának hazájából származó politikusnak mindezt illene tudnia, és nem lenne szabad belefojtania a szót valakibe a szót politikai megfontolások alapján – elvégre a passzivitásnak is számtalan oka van, és a távolmaradás is értelmezhető politikai álláspontként.
Mindenképp többet várnánk egy közszereplőtől, aki korábban utcára vonult a romániai jogállamisággal szembeni túlkapások ellen. Viszont akkor van baj, ha a demokráciáért aggódó, a jogállam és az emberi jogok védelmezőinek szerepében tetszelgő politikusok adott pillanatban hajlamosak megvonni a szót a másként gondolkodóktól. Két választás között ott van négy év, az elég idő megpróbálni meggyőzni a kiábrándultakat, szkeptikusakat, csalódottakat arról, hogy érdemes venni a fáradságot.