A trianoni jóvátétel és az erdélyi Stockholm-szindróma

Az utóbbi évszázadok politikájának egyik kulcsfogalma a „nemzet”, amelynek eltérő felfogásából különböző politikai programok vezethetők le. Nem véletlen, hogy a harmadik évezred elejére lassan mondanivaló nélkül maradó, de még mindig tömegek megmozgatására képes „klasszikus ideológiák”, a liberalizmus, a konzervativizmus és szociáldemokrácia is kemény téziseket fogalmaz meg e kérdésben, ha nem is feltétlenül koherensen. Hiszen a liberalizmus és a szocializmus–szociáldemokrácia alapvető nemzetellenessége dacára létezik nemzeti liberalizmus és nemzeti érzéssel átitatott szocializmus, s a nemzeti eszmével többnyire rokonszenvező konzervativizmusnak vannak nacionalizmusellenes áramlatai.

Ha a gyökerekig hatolunk, politológiai egyszeregynek, tudományos közhelynek számít, hogy a baloldali ideológiák más-más okból, de alapvetően ellenségesek a nemzet kategóriájával szemben. A liberalizmus egyénelvű elvont módszertanát illetően (szerinte a társadalom alapegysége az egyén s nem a család) és értéktani szempontból (legfőbb érték az egyéni szabadság) egyaránt. De ez az egyénelvűség fellelhető a liberalizmus tudományelméletében, erkölcsfilozófiájában, történelemfilozófiájában is. A szocializmus számára a nemzet burzsoá csökevény, az uralkodó osztály eszköze, ideológiai kitalációja a proletariátus megtévesztésére, öntudatra ébredésének meggátolására és kizsigereltségének tartósítására.

A konzervativizmus elsősorban szkeptikus. Kételkedik a társadalmi intézmények vég nélküli javíthatóságában, az elvont eszméken alapuló „társadalommérnökségben”, a radikális változásokban, az emberi ész mindenhatóságában, az ember alapvető jóságában, elítéli a forradalmakat, a nemzeti forradalmakat is beleértve. A nemzet fogalma a hagyományon keresztül kerül be a világképébe, ugyanis hagyományban, évszázados szerves fejlődésben és szerves társadalomban gondolkodik. Így értelemszerűen a nemzeti hagyomány is védendő érték számára, a nemzet pedig a legtöbb konzervatív felfogásában a kulturális értékteremtés társadalmi kerete.

 „Alternatív” szemlélet

Trianon, s mindaz ami mögötte van – a központi hatalmak hátbatámadása zsákmányszerzés céljával 1916-ban, az 1918-19-es román bevonulás, a tömegmészárlások a magyar civil lakosság körében, Magyarország szervezett kirablása, Trianon után a magyarság kifosztása, hátrányos megkülönböztetése, a központilag irányított magyarellenes politika – minden olyan ideológia számára elítélendő, amelyben a legcsekélyebb mértékben is jelen van az igazságosság és a humanizmus alapértéke. Márpedig minden „klasszikus ideológia”azt állítja magáról, hogy igazságosságra törekszik és az embert szolgálja.

Trianon „jóvátétele”, a határok feletti nemzetegyesítés eszméje, mint célkitűzés természetes, igazságosság központú, nem véletlen, hogy szólam szintjén még a 2004-es népszavazás idején a határon túli magyarság ellen uszító Gyurcsány Ferenc is elfogadja. Az is természetes, hogy e kérdés hangsúlyos szerepet kap az ideológiailag nehezen besorolható, a nemzetépítésben pragmatikus, dogmaellenes alapállásra helyezkedő, de egyértelműen nemzeti programot hirdető Orbán-kormány politikájában. Az ember azt hinné, lehet vitatkozni a módszereken, a megvalósítás hatékonyságán, korrektségén, de az eszmei alapvetést mindenki elfogadja.

Nos, nem így van. Mert akad, aki ezt a politikai célt és programot élből támadja, s ráadásul a politika iránt érdeklődők zöme által az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szellemi holdudvarába sorolt „nethuszár” oldalán. Szilárd István egy kétségkívül alternatív szemléletet körvonalaz, amely szerint „a jóvátétel létének kiindulópontja az a feltételezés, hogy valami nincs rendben, valami rosszul van, és azt ki kell igazítani.” (http://www.nethuszar.ro/a-trianon-jovatetel-perverz-logikaja) Eddig egyetértünk, hiszen nyilvánvalóan nincs rendben, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezését lassan egy évszázada semmibe veszi a román államsovinizmus. Nincs rendben, hogy nemzetnyi erdélyi magyar nem használhatja korlátok nélkül ősei földjén a saját anyanyelvét, hogy korlátozzák saját közösségi életének berendezésében, saját intézményes kulturális-anyagi reprodukciójának megszervezésében.

Metafizikai hiba

A szerző azonban így folytatja: „A határon túli magyarokra alkalmazva a jóvátétel logikája nem tudja elfogadni az egyes erdélyi (felvidéki stb.) magyar, mint egyén létezését. A jóvátétel számára én, mint Romániában született, a többnyelvűség tapasztalatával bensőséges viszonyt ápoló, a magyar mellett a román kultúrában is viszonylagos könnyedséggel mozgó egyén egy metafizikai hiba vagyok. Nekem – abban a formában, amelyben most létezem – nem kellene léteznem, mert egy mitikus igazságtalanság, Trianon terméke vagyok, és mint olyan, nem vagyok rendben.”

Íme, miként lehet keverni a valóságot a valótlansággal, miképpen lehet a nemzetépítő szándék, s az igazságtalan, méltánytalan valóság megváltoztatásának nemes igyekezete mögé a valóság elfogadásának képtelenségét látni. Mert egy olyan egyén, aki a román állami etnokrácia nyelvi elnyomása miatt kényszerből tanulja meg a többség nyelvét, sajnos tényleg „metafizikai hiba”, a történelem vaskényszerének terméke. De milyen alapon állíthatja a szerző, hogy ez minden erdélyi magyar emberre érvényes? Temesváriként azt hallottam az öregektől, akik még megélték a Trianon előtti világot, hogy városunk legtöbb polgára a századfordulón három nyelvet beszélt, akár magyar volt, akár német, akár román, s nem kevesen tudtak szerbül is. Nem tudjuk, hogy ha nem következik be a szerző által némi gúnnyal „mitikus igazságtalanságnak” nevezett, de ténylegesen mitikusan és példátlanul igazságtalan trianoni békediktátum, akkor Erdélyben hányan lennének spontánul, román elnyomástól függetlenül többnyelvűek. A „trianoni jóvátétel logikája” legfeljebb e nagy valószínűséggel polgárpukkasztónak szánt képzelgésben áll – ellentétben a többnyelvűség tényként való elfogadásával.

Közéleti pszichopatológia

De itt jön a legjava: „a Trianon-jóvátétel logikája szerint minden egyes határon túli magyar egyén önmagában selejt, kijavítandó hibás termék.” Itt meg is állhatnánk, és besorolhatnánk az írást a közéleti pszichopatológia címszó alá. Ezt a mondatot nyugodtan fel lehet jegyezni, mint a beteges öngyűlölet, az SZDSZ-es kultúrexport, az erdélyi Stockholm-szindróma keveredésének illusztratív megnyilvánulását. (Stockholm szindrómának nevezik az emlékezetes túszdráma révén a köztudatba került, de vélhetőleg az emberi nemmel egyidős jelenséget, amikor a fogva tartott, megalázott, kiszolgáltatott ember egy idő után belső lelki kényszer hatására azonosul fogva tartójával. A filmművészetben emlékezetes megjelenítését láthattuk ennek a Brian életében, amikor a rómaiak által falhoz láncolt fogoly a rómaiak nagyszerűségéről áradozik és arról álmodozik, hogy fogva tartói „jól pofán köpjék”.)

De azért olvassunk tovább: „A mai nemzetpolitikai paradigma ezt ugyan még nem mondja ki az erdélyi magyarokra nézve, de ha végigolvassuk, hogyan reagál a magyar „nemzeti” oldal a felvidéki magyarok hibrid-identitásokat artikulálni és befogadni próbáló kezdeményezéseire, hogyan reagál pl. a Híd-Most párt létezésére, akkor egyértelművé válik az a megvetés és utálat, amely a „szlovmagyarok” iránt árad. A Trianon-jóvátétel logikája természetétől (sic) kifolyólag így viszonyul minden egyes határon túli magyar egyénhez.” Kell-e mondani, hogy a Híd-Most nevű szlovák-magyar párt legfőbb problémája, hogy a szlovák tévé nyilvánossága előtt egykor szlovák népzenére szlovák népi ruhában ugrabugráló vezetője, Bugár Béla nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják gyermekeiket, hogy a párt azzal kampányol, hogy nem akar autonómiát, hogy a megjósolható középtávú felmorzsoltatás árán is az etnosoviniszta szlovák hatalommal szembeni konfrontáció elkerülésére törekszik, s hogy lényegében segédkezik Trianon kiteljesítésében, a felvidéki magyarság teljes felszámolásában. „Megvetésről” és „utálatról” beszél Szilárd, amit szerinte a magyar nemzetpolitika képviselői éreznek a Híd-Most szavazói iránt. Holott vélhetőleg a szánalom dominál bennük, és a legtermészetesebb dolog, hogy a szerző által hibrid-identitásnak nevezett asszimiláltságot vissza szeretné(n)k fordítani.

Szilárd szerint „a magyar nemzetfogalom egyre kirekesztőbb lesz a hibriditással szemben.” Gondolkodásmódja fő problémája, hogy azt a hibát követi el, amit a másik fejére olvas: abszolutizálja a saját nemzetérzékelését. Ő magát hibának érzékeli a másik fél szemében, s ezt kiterjeszteni igyekszik valamennyi határon túli magyarra. Rögeszméjéhez próbálja igazítani a valóságot, érdemi meghatározás nélküli ideológiai konstrukció, a „hibriditás” jegyében utasítja el a magyar nemzetpolitikát. S legyünk elnézőek, és ne azzal foglalkozzunk, hogy a nemzetfogalom nem lehet egyre kirekesztőbb valamivel szemben, legfeljebb annak képviselői megfogalmazói vagy forgalmazói. Mert az állítás még így sem igaz. Nincs ilyen jellegű eszkaláció, az úgynevezett hibriditás terjedése, amely legalábbis a Felvidéken valójában a vészes asszimilációt, a magyar identitás tömeges feladását jelenti, egy megállítandó jelenség, de semmi esetre sem „gyűlölet”, „utálat” vagy „kirekesztés” tárgya.

Csipikei elrettentés

A fő mumus, a „homogén nemzetfogalom” a szerző ideológiai konstrukciója, nem is határozza meg közelebbről, csak érzékelteti, hogy a magyar kormány nemzetfelfogását érti alatta. Annak igazolásával azonban adós marad, hogy ez „a ma létező, elképesztően heterogén magyar nemzet tagadását” jelentené, ami ráadásul szerinte „mitikus világokba való menekülés”, és „végső soron az önfelszámolást jelenti.” Önfelszámolást az jelent, ha a magyar elit a lovak közé dobja a gyeplőt, és nem próbál meg irányt mutatni. A magyar értékvilág, a közös kulturális gyökerek hangsúlyozása és a közös magyar örökség ápolása nem jelenti a sokféleség tagadását. Jelenti azonban a nemzetellenesség elutasítását, az asszimiláció elleni harcot. Nem a határon túli magyarokkal van probléma, nem is a kétnyelvűséggel, kétkultúrájúsággal. A többkultúrájúság nem jelent feltétlenül többes identitást – Szabó Dezső sem vált franciává, a román értelmiség Budapesten kiképzett nagyjai sem váltak magyarrá.

Azzal a gondolkodásmóddal van probléma, amit Szilárd István megjelenít, amely alapjaiban, értéktételezéseiben, céljaiban próbálja – szerencsére önellentmondóan, zavarosan, ergo sikertelenül – kikezdeni a rendszerváltás óta első ízben meghirdetett koherens nemzeti programot, a határon átívelő magyar nemzetegyesítés gondolatát. Hála a Fennvalónak, ez a fajta gondolkodásmód csak egy szűk értelmiségi szubkultúra sajátja – olvashattunk-hallhattunk az elmúlt húsz évben hasonló eszmefuttatásokat Cs. Gyímesi Évától, Magyari Nándor Lászlótól, Parászka Borókától. E perverz gondolkodásmód (hogy a szerző egyik kedvelt jelzőjével éljek) nem vert gyökeret Erdélyben s remélhetőleg nem is fog. Csipikei „elrettentő példának” azonban kiválóan alkalmas, megmutatja, hogy merre ne keressünk válaszokat sorsproblémáinkra.