A poszt-posztmodern ember vaksága

Azt kérdezte minap egyik ismerősöm: ilyen fiatalon miért hajtogatom, hogy inkább élnék 20-30 évvel korábban, mint ma. Meglepődtem a kérdésen. A múltba vágyó érzés ugyanis elég gyakori jelenség manapság, csak éppen az okait nem tudják sokan megfogalmazni. Vagy inkább nem merik, mert leszólják a személyes értékrendszerükhöz való ragaszkodásukat egy olyan mában, amelyben az elkerülhetetlen elfogadása az elkerülhetetlen normalizálásává csapott át, s az ember lassan pironkodva ismeri be, ha konzervatív, keresztyén heteroszexuális. A mai szociális tolerancia kérdése már rég nem a genetikai rendellenességükből fakadóan saját nemükhöz vonzódóak elfogadása, mert aki még 2018-ban is tettlegesen diszkriminálja a homoszexuálisokat, a Teremtő szavára sem változik meg, nemhogy egy aktivista javaslatára. A mai szociális gond e helyett már az, hogy elítélnek egy elismert rendezőt, amiért nincs homoszexuális szereplő a filmjében.

Ma nacionalistának számítasz, ha azért vállalod a második-harmadik gyermeked, hogy egy magyarral több legyen az egyre apadó közösségben, és hogy a jövő magyar származású románjai, szlovákjai, ukránjai ne szótárban keressék az Isten áldját. Nacionalizmusnak számít március 15-én elénekelni egy Kossuth-nótát, mert nemzeti érzésében megsértjük a román szomszédot, miközben ma is nyíltan megfenyegetik azt az erdélyi magyart, aki a román barátság nyitását kéri. Ma a kereszténység jegyében történő befogadásról s egyéb keresztény elvekről papolnak gúnyosan azok, akik kerülik a templomot, a Bibliát csak a polcon látták, és nyíltan beismerik, hogy nem hisznek semmiféle teremtő erő létezésében. Mégis káromolják holnap, amiért a szeretett feleséget darabokban kell eltemetni a keresztény elvek alapján befogadott szélsőséges miatt, akinek sokkal erősebb a kultúrája, semhogy hajlandó lenne –akár részlegesen is –beáldozni azt az integráció fejében. Ha a küzdelmük és eltökéltségük ma példaértékű, kultúrájukhoz, identitásukhoz való erős ragaszkodásukból miért nem akarunk tanulni? Azért, mert ma fasiszta az, aki hisz a kulturális differenciáltságban, és óvná a jövő egy nyelvet beszélő, ebédjét ugyanúgy fűszerező, globális nemzedékét attól, hogy saját nemzeti örökségét feladva, a nacionalizmus megvetésének jegyében egy másikba olvadjon be.  

Ma válogatott cifraságokat üvöltünk a korrupt képviselők fejére, de az ügyesen tolvajló haver furfangjára vigyorogva csettintünk. Ma a közmegbecsülés és közkedveltség érdekében szexuális érdeklődés, vallás vagy megjelenés terén a polgárpukkasztó abnormalitás képviselőjévé kell válnunk, amely egyre több, figyelemre irigy, frusztrált tinédzsert s ennélfogva megállíthatatlan ördögi kört generál. Ma nem megyünk szavazni, de holnap örömmel pályázunk a győztes párt által pénzelt tudományos ösztöndíjra. Sajtót és klasszikus irodalmat nem olvasó, alapműveltségtől messze álló fiatalok válnak ma milliós rajongótábort maguk köré gyűjtő aktivistákká, s nyitnak zöld utat a tudásháttér nélküli boldogulásnak.  

Ma a szatyrot cipelni segítő jó szomszéd helyett inkább arcába vágjuk a lépcsőház ajtaját a másiknak, és a megszólítás helyett inkább az előttünk álló vastag inának toljuk a bevásárlókocsit. Ma már épp neoliberális (és nem liberális!) az, aki a mindent elfogadás álszent dumája mellett a legkülönfélébb károkat kívánja a konzervatívnak.

Dióhéjban: akinek a múlt hiányzik, az a mára kiveszett tartást, jellemet, becsületet, gerincet, élhető értékrendszert és a régi mottóját siratja: őrizni a magunkét és nem bántani a másét. Igaz, a jelent megtestesítő neoliberális önkeresők álomvilágban élnek: az emberi természettől mindig is idegen volt elfogadni a felelősséggel járó, terhes igazságot.