A pestivé vedlő Pistik társadalma

Ez az Orbán megint odaadja a pénzt másoknak! Mikor áll már le? Nem szégyelli magát? – fakadt ki nemrég egyik ismerősöm Erdélyből Magyarországra telepedett, s onnan a nyáron hazalátogató szomszédja. – Ugyan, Pisti, mi történt már megint? – jött a kíváncsiskodó kérdés. – Hát a sokgyerekes családoknak jelentősen csökkentették az adójukat. Vagyis a közpénzt, amihez én is hozzájárulok, odaadják nekik. Tehát az én pénzemet kapják meg – érkezett a „koherens” válasz a felháborodott egykori szomszédtól.
– Nézd, Pisti, a sokgyerekes szülők is dolgoznak, ráadásul elég nehéz fenntartaniuk a családot, eltartani a három-négy gyereket, sokkal többet költenek, mint te arra az egy gyermekre. Természetes, hogy az állam segíti őket – jött a magyarázat. – Akkor meg minek vállaltak annyi gyereket? Hogy elvegyék a pénzemet? Az én adómból az állam senkit ne segítsen! – háborgott tovább tajtékzó szájjal a hosszú évek alatt pestivé vedlett Pisti.
– Figyelj ide – próbálta ismerősöm jobb belátásra bírni egykori szomszédját –, örvendjünk, hogy egyre többen vannak, akik legalább három gyermeket akarnak vállalni. A családtámogatás lassan-lassan meghozza gyümölcsét, érdemes támogatni az ilyen családokat, hiszen fennmaradásunk is nagyrészt ettől függ, s ezen kívül a nyugdíjtámogatás rendszere sem mellékes.
Ám ekkor már a gyökereit is megtagadó Pistit nem lehetett jobb belátásra bírni, folyamatosan kiabálta, hogy nem Orbánért kell több gyermeket vállalni – amiben természetesen igaza is volt. Csakhogy nem erről volt szó.
Ismerősöm nagyot csalódott egykori szomszédjában, és igencsak elszomorodott. Pedig nem kellett volna. Az embereket kevésbé érdekli, hogy 20–30 év múlva milyen lesz a nyugdíjrendszer, hány alkalmazott fogja eltartani az országot, mennyi lesz a nyugdíjkorhatár. Az pedig sajnos még kevésbé, hogy megmaradunk-e magyarnak a Kárpát-medencében. Egyesek ugyanis gürcölnek a megélhetésért, a mindennapi betevőért, mások pedig a minél sikeresebb karrierért, a sok pénzért, a minél modernebb autóért teszik tönkre akár az egészségüket is. Ilyen körülmények között kit érdekel ma a Kárpát-medencei jelenlétünk, az 1100 éves történelmünk, a magyar kultúra és jövő? Jóformán senkit. A magyarországiak közül igencsak keveset, s már itt Erdélyben sem sokakat. Mert mit hallunk állandóan a fősodratú sajtóból? Az egységesülő Európát, az idegen kultúrájú és vallású, színesbőrű embertömegek minél előbbi befogadását, az LMBTQ-propagandát, amely már nemcsak a felnőtt társadalmat mételyezi, hanem a fiatalokat is rontja… Halljuk azt a liberális-globalista mantrát, amely nem a családi értékeket, a keresztyén kultúrát és közösséget helyezi előtérbe, hanem az egyént, az egyéni boldogulást, a hedonista – egyre inkább elfajzó, sőt kimondottan perverz – életstílust. Éppen ezért kellene minél többet beszélni e természetellenes jelenségekről a sajtóban s az iskolában. Csak hát kérdés, hogy a polkorrektség egyre nagyobb diktatúrájában van-e ki, s van-e kivel.