A koszért ne izgulj!

Fülsiketítően csörög az óra, Géza szeretne még néhány percig az ágyban maradni. Megfordul, és meglátja alvó feleségét, így hamar kiszökik az ágyból. Sokáig dolgozott tegnap, szegényke – esik meg rajta a szíve. Ezért inkább hagyja aludni.

Felkelti a gyereket, elkészíti a reggelit, tízórait, elmosogat, egy halom gyűrött ruha közül kiveszi, majd kivasalja a fehér ingét, s már indul is.

Közben a feleség is felébred, de jó reggelt! helyett máris zsörtölődéssel indítja a napot.

– Nem tudtad odatenni a kávét főni? Tudod, hogy anélkül nem megyek el itthonról!

– Jaj, dehogynem – ugrik Géza, s azonnal korholni kezdi magát titokban, amiért nem jutott eszébe a kávé. Nem tehet szegényke semmit. Amióta ilyen sokat dolgozik, mindig zsémbes – nyugtatja magát Géza, majd miután odateszi a kávét főni, elviharzik a gyerekkel a suliba, onnan pedig a munkahelyére.

A déli ebédszünetben cseng a telefonja, és megtudja, hogy felesége nem tud elmenni a gyerekért, mert nincs ideje, a pedikűrösnél van, utána siet a manikűröshöz. Szépnek, fittnek kell kinéznie, mert másképp mit szólnak a kollégái szegénykének.

Mikor hazaér, ugyanaz a kép fogadja, mint egész héten. Sok mosatlan, ujjnyi por a szekrényeken, minden szanaszét, megszáradt sáros lábnyomok az előszobában, a konyhában.

– Tudom, hogy szalad a ház, ne nézz így – ugrik neki a feleség, aki csak néhány percre szaladt haza. – De senkinek nem vagyok a cselédje, még a tied sem. Hívd a szüleidet, hogy takarítsanak, úgysem csinálnak egész nap semmit. Meg miattuk is szültem ezt a kölyköt, vagy nem? – húzza fel a szemöldökét. S megint elmondja, mint az utóbbi időben oly sokszor, amióta a ranglétrán eggyel fennebb került, hogy bizony ő nem fog szülni még egy gyereket senkinek a kedvéért, ennek a társadalomnak biztos nem. Így is elég sokat robotol, nem kell neki még egy nyűg a hátára.

– Elvitted a pulyát a pszichológushoz? – vonja kérdőre Gézát. – Az is mikor fogja már kiverni a gyerekből azt a szorongást? Állandóan csak beszélget vele, már a negyedik hónapja, hogy fizetjük, és semmi eredménye nincs.

Majd eszébe jut, hogy a pszichológushoz csak másnap kell vinni a gyereket, neki azonban most fodrászhoz kell igyekeznie. – Vacsorára ne várjatok, mert nem leszek itthon – veti oda foghegyről.

Géza megtudja, hogy felesége a nőegylethez megy, mert szerveznek egy tüntetést jövő héten. – Meghívtam a csajokat hozzánk hétvégére, mert valami röpcédulákat akarnak kinyomtatni nálunk. Elmehettek addig anyámékhoz, örüljenek az unokának ők is, ne csak apádék. A koszért pedig ne izgulj, mert akik idejönnek, azok is tudják, mit jelent a sok meló, a házimunka, a férj, a kötelesség meg miegymás. Még szerencse, hogy nincs gyerekük.

Azzal elviharzik, de az ajtóból még visszaszól, és meghagyja Gézának, hogy ha éhesek, rendeljenek valami pizzát, mert ő főzni nem fog. – Nem vagyok szakácsnő, meg különben is honnan tanultam volna meg főzni – mormolja előre Géza a már jól ismert szöveget, s közben hallgatja a feleségét.

– Rendeljetek többet, hogy holnapra is legyen, mit ennetek. Pénzünk van, mert azért dolgozom, nem? – mondja szinte csak magának, mert közben már a fodrászra gondol.

Géza becsukja az ajtót, összecsap valami vacsorát, segít a leckék elkészítésében, megfürdeti a gyereket, olvas neki egy mesét, majd kimegy mosogatni a konyhába. Nem újdonság számára, már megszokta. A modern családapának ezt is tudnia kell. Mert most már mindenki egyenlő.

Befekszik az ágyba, és vár. Aztán rájön, hogy hiába vár, immár sokadik alkalommal, mert a párja későn érkezik, úgysem lesz kedve semmihez. Különben is, a feleségét már rég a nőegyletben való tevékenység elégíti ki a leginkább.

Géza begombolja a pizsamáját, és a fal felé fordul. Nesze neked egyenjogúság, vagy mi. Hát nem csodálatos a feminizmus?