A Jobbik, az etnicizmus és az „eloláhosodott” kozmopoliták

Azt olvashattuk az egyik romániai világhálós portálon, hogy Tamás Gáspár Miklós szerint az anyaországi szélsőjobbosok úgy tekintenek az erdélyi magyarokra, mint „eloláhosodott kozmopolitákra.” Szélsőjobbosnak ő a Jobbikot és támogatói körét nevezi, sőt, sokadjára azt is kifejti, hogy a Jobbik (a MIÉP-pel ellentétben) etnicista párt. Az is érdekes, hogy az SZDSZ által annyit fasisztázott, nacionalistázott, rasszistázott és antiszemitázott MIÉP-ről kiderül: mindössze „a hagyományos magyar nacionalizmus egyik árnyalatát képviselte”.

Rasszistázás, antiszemitázás

Nyilván ezúttal sem számítanak a tények, az efféle nyílt és egyértelmű rágalmazás ellen aligha véd a bíróság. Az a bíró, aki nemrégiben kimondta, hogy nem lehet a Jobbikot büntetlenül nácizni, már elhagyta a bírói pulpitust. Állítólag önként. Közhely, de azért nem árt leszögezni: az etnikai hovatartozás származás kérdése, az etnicizmus – s ezt így értelmezi TGM is – a vériséggel foglalkozik. Ellentétben a liberálisok és a nacionalisták fősodra által elfogadott, a szabad identitásválasztás elve mentén megfogalmazható „vállalásfelfogással”. A vállalás jellemzően érzelmi döntés kérdése, így ebbe a koncepcióba belefér az Illyés Gyula-i „magyar az, akinek fáj Trianon” felfogás is. Márpedig annak dacára, hogy a Jobbik táborában akadnak „genuin” rasszisták, akik származás és bőrszín alapján szelektálják és sorolják be embertársaikat – elég beleolvasni a kuruc világhálós kommentjeibe –, ez elenyésző kisebbség, akár a tagság, akár választói bázis szempontjából. A vezetőségről nem is szólva.

A Jobbik rasszistázása és antiszemitázása többek között azért terjedhetett el, mert a párt nem foglalkozott azzal, hogy a politikai kommunikáció az euroatlanti „baloldal” fősodor médiája által aláaknázott, és néhányra úgy lépett rá, hogy az akna létét hatalmas tábla jelezte. Ilyen volt például Solymosi Eszter gyilkosainak emlegetése a magyar parlamentben. Olyan tabu ez, amelynek megérintőit tönkreteszik, szélre tolják származástól, végzettségtől függetlenül. Ariel Toaff zsidó származású professzor vetette fel: a periratok alapján nem elképzelhetetlen, hogy a középkori zsidó rituális gyermekgyilkosságok valóban megtörténtek. Nos, amit kapott, ahhoz képest Baráth Szilárddal kesztyűs kézzel bántak.

Fától az erdőt

Vannak kérdések, amelyekben a tények másodrangúak és a tudományos érvelés esélytelen. Ezt vagy tiszteli egy politikus, akinek a feladata, hogy közösségét a lehető leghatékonyabban szolgálja, vagy nem. Azzal is hiába próbálkozik akárki, hogy megmagyarázza: attól, hogy valaki Toaff professzorhoz hasonlóan úgy véli, hogy a zsidóság körében éppen úgy vannak rituálisan gyilkolni képes fanatikus szélsőségesek, mint minden más vallás körében, és hogy a rendelkezésre álló források alapján egyes esetekben nem kizárható a vérvád valóssága, az még nem jelent antiszemitizmust. Hiszen antiszemita az, aki származása miatt érez ellenérzést zsidó embertársai iránt, aki jogilag vagy más módon diszkriminálná őket, és nem az, aki így vagy úgy vélekedik egy mégoly kemény kultúrtörténeti vagy jogtörténeti ügyben.

Hogy mást ne mondjak, a Jobbik Morvai Krisztinát indította ismét az Európai Parlamenti választáson listavezetőként, akiről a másik oldalon tudni vélik, hogy zsidó származású. Jómagam nem kisebb médiaszemélyiséggel, mint Bodor Pállal vitatkoztam ebben a kérdésben a Nyugati Jelen című napilap hasábjain, aki számára Morvai Krisztina kapcsán hirtelen fontossá, politikailag relevánssá vált a származás. Ez önmagában is jelzi, hogy a párt nem etnicista, hanem a vállalás alapú nemzetfelfogás híve, de számos más példa felhozható Reiner Pétertől Szegedi Csanádig. Ténykérdés, hogy Szegedi Csanádnak nem származása miatt kellett távozni a pártból, hanem azért, mert megpróbálta megvesztegetni azt, aki erről asajtót értesíteni akarta. A Jobbik, amely a politikusbűnözést, a korrupciót a cigány-bűnözéssel azonos súlyú problémaként kezeli, nem engedhette meg magának, hogy egy korrumpálási kísérleten ért főemberét pozícióban tartsa, hiszen ezzel elhiteltelenedett volna hívei előtt.

Az „eloláhosodott kozmopolitákkal” is az a helyzet, hogy bizonyára vannak a holdudvarban néhányan, akik így gondolkodnak, de ez vélhetően még elenyészőbb kisebbség, mint a tényleges rasszistáké.

Más hangok, más problémák

A Jobbik milliós választói táborában nyilván frusztrációt okozott, hogy a párt Erdélyben igen kevés szavazatot ért el, s ezt durva kiszólásokkal „honorálták”. Minden párt körében vannak hasonló fanatikusok, akik szerint mindenki nemzetáruló, aki más pártra szavazott. Másik oldalról, ha az „eloláhosodott” jelzőt szalonképesítjük „a részben vagy egészben románná asszimilált” szókapcsolattal, nem kétséges, hogy az elit körében akadnak ilyenek. Hogy messzebb ne menjünk, itt van mindjárt az ominózus interjú készítője, aki olyannyira magáénak vallja Spiró György emlékezetes versét – „jönnek a mélymagyarok a szarból” –, hogy ezt tette ki egy időben Facebook-háttérképnek. Hasonló megnyilvánulásokat olvashattunk szép számmal a Nethuszáron is. De az, hogy létezik egy Stockholm-szindrómás, az elnyomóinkkal azonosuló „magyar” értelmiségi réteg, posztmodern hajdúgyőzők, és ezt netán bárki szóvá teszi, az nem jelenti, hogy ítéletet mondana az egész közösségről.

Ha vannak problémák a Jobbik stratégiájában, azok másutt keresendők. Az egyik a káderpolitika. A minap olvashattunk interjút a Heti Válaszban a Jobbikból frissen kilépett Hegedűs Tamással, akit a párt nem indított újra képviselőjelöltként, annak dacára, az egyik legfelkészültebb, ha nem „a” legfelkészültebb politikusuk volt, és aki jól fizető állást hagyott ott a nemzeti radikális párt hívására. Hegedűs kritikája úgy foglalható össze, hogy a Jobbik számára a pártlojalitás vált elsődleges szelekciós kritériummá, a szakértelem pedig másodlagos. S ha túlzásnak is tűnik, amit Hegedűs állít, vagyis hogy most a Jobbik egy minisztériumot sem tudna elvezetni, nemhogy egy országot, a kívülálló számára is egyértelműnek tűnik, hogy a középre húzás, a cukiságkampány dacára sem a kormányképesség most a fő pártszervező erő, hanem a minden negatív összefüggés nélkül értelmezett „brancsbéliség”.

Ami egyébként általános jelenség.

Más kérdés, a Jobbik azért volt sokaknak szimpatikus, mert eltérni látszott az általánosságtól. Pártérdek helyett nemzetérdek, tabutisztelet helyett tabudöntögetés, a százalékok számolgatása helyett nyílt beszéd, és problémacentrikus javaslatok, pártelvű káderpolitika helyett pozíció és célorientált káderpolitika. Az utóbbi ezek közül megdőlni látszik, lássuk, mi lesz a többivel.