A háború és az erdélyi magyarok

2022. április 15., 08:442022. április 15., 08:44

Több mint másfél hónappal az orosz–ukrán háború kirobbanása után egyre inkább az a pesszimista forgatókönyv tűnik megvalósulni, amely szerint Európának és az egész világnak hosszan tartó háborúra kell berendezkednie. Az orosz haderő – egyelőre legalábbis – felhagyott Kijev ostromával, kivonult az észak-ukrajnai frontról, és erejét átcsoportosítva a luhanszki és donyecki területek teljes elfoglalására összpontosítja.

Ez a harc legalább olyan véresnek ígérkezik, mint a február 24-én elindított megszállás, és akárcsak a háborúnak, ennek is megjósolhatatlan a végkifejlete.

A béketárgyalások eddig nem vezettek eredményre (kivéve néhány szórványos humanitárius folyosót és fogolycserét). Kezdeti álláspontját módosítva Kijev nem hajlandó lemondani a 2014-ben elcsatolt Krím-félszigetről, Moszkva szándékai pedig kifürkészhetetlenek. Vagyishogy a Putyiné, akinek helyzete a hadserege által elszenvedett veszteségek, a Nyugat foganatosította büntetőintézkedések, Oroszország egyre nagyobb nemzetközi elszigetelődése ellenére egyelőre rendíthetetlen. Sőt saját népszerűsége, valamint az általa kirobbantott háború támogatottsága egyaránt nő az orosz lakosság körében. Persze ha hihetünk az oroszországi felméréseknek.
Itt tartunk tehát a hetek óta tartó, a közvetlen közelünkben dúló öldöklés, határtalan szenvedés és milliós menekülthullám közepette. Amely ismét bizonyítja Nobel-díjas tudósunk, a háború borzalmait maga is testközelből átélt Szent-Györgyi Albert következtetését, miszerint az erőszak korunk egyensúlyzavarának egyik tünete. Még ha ennek a szláv testvérháborúnak a végkifejlete nem is ismert, a pusztító harc alapján néhány alaptétel azért kijelenthető. Bár a Nyugat – itt is elsősorban az Egyesült Államok – által alaposan támogatott kijevi nacionalista kormányok a posztszovjet korszakban nyilvánvaló oroszellenes elnyomó politikát folytattak (aminek ugyanúgy szenvedő alanya volt a többi nemzeti kisebbség, köztük a magyar és a román), a Moszkva által a különleges hadműveletként emlegetett háború kirobbantásának indokaként emlegetett népirtás nyilvánvalóan nem történt Ukrajnában. Putyin Oroszországa egy független államot támadott meg a Kreml urának nagyhatalmi törekvésétől hajtva. Ezért

az orosz elnök a továbbiakban nem lehet ugyanolyan tárgyalópartner a Nyugat számára, mint február 24. előtt volt.

Bármennyire is sérelmezi Moszkva, hogy az Egyesült Államok, a NATO és az EU évtizedeken keresztül nem vett tudomást, vagy legalábbis nem akarta komolyan venni Oroszország „biztonsági garanciákra”, saját érdekszférájára formált igényeit, mindez nem indokolja Ukrajna lerohanását, a bucsai, kramatorszki vérengzést. A nemzetközi jog szerint legalábbis.
A Kijevnek – fegyverek révén is – nyújtott széleskörű támogatás miatt világméretűvé terebélyesedett orosz–ukrán viszály nagyobb kitekintésű elemzésére most nem vállalkozunk, mindössze erdélyi, romániai lecsapódásaira térnénk ki. Első perctől nyilvánvaló volt, hogy az erdélyi magyarok közül sokan nyíltan támogatják az orosz megszállást az ukránokat, Volodimir Zelenszkijt, valamint a mögötte felsorakozó nyugati hatalmakat téve felelőssé. Persze békepártiként nem helyeselhetjük, ahogy Kijev megpróbál minél több országot belerángatni a háborúba (bár ukrán szempontból érthető), mert az Egyesült Államok, az EU és a britek fegyverszállítmánnyal egy harmadik világháborút kockáztatnak. Egészen elképesztő azonban, amikor közösségi oldalakon egyesek abban látják a viszály lezárását, ha az ukránok leteszik a fegyvert, megadják magukat. Vajon tényleg az jelentené a megoldást, ha a hazájukat védők behódolnak az államiságukra, létükre, népükre rárontó ellenségnek? Mi, magyarok ezt tennénk? Dobó Istvánék ugyanígy gondolkodtak a török ostromolta Eger várában? Az igazán ijesztő az, amikor erdélyi magyarok mosolygó fejecskékkel „tetszikelik” a bombázásokat, civilek tucatjainak halálát, a második Srebrenicaként emlegetett Kijev környéki tömegsírokat. És ez a viszonyulás sajnos nem elszigetelt jelenség. Egy nemrég zártkörű eseményen bemutatott, az orosz–ukrán háborúnak az erdélyi magyar közösségre gyakorolt hatását vizsgáló – közösségi oldalak elemzése és telefonos interjúk alapján készült – kutatás is rávilágít: az erdélyi magyarok, ezen belül pedig a székelyföldiek jelentősebb mértékben állnak Moszkva pártján a jelenlegi vitában, mint a románok. Hogy ennek mi lehet a magyarázata, az társadalomkutatók szerint is sokrétű. Közrejátszhat többek között a koronavírus-járvány idején megizmosodott Nyugat-ellenes hozzáállás, amelynek fő jellemzője: „nekünk ne mondja meg senki, miként vélekedjünk a világ dolgairól, mert tudjuk mi azt jól”.

Véleménye persze mindenkinek lehet, viszont elemzők szerint a román többség, sőt a nemzetközi közvélemény szemében akár biztonságpolitikai kockázatot is jelenthet ez a felfogás.

S ez lényegesen gyengítheti az erdélyi, székelyföldi magyarság érdekérvényesítési képességeit. Még úgy is, hogy a közösség legnagyobb politikai alakulata, a kormányon lévő RMDSZ elnöke révén – azonosulva Bukarest álláspontjával – egyértelműen elítélte az orosz erőszakot.
Adjanak igazat Moszkvának vagy Kijevnek, legyenek az ukránok bármennyire is ellenszenvesek számunkra a kárpátaljai magyarok megbocsáthatatlan zaklatásáért, az erdélyi magyaroknak azt nem szabad elfelejteniük, hogy Keletről hiába remélik jogaik felkarolását.