A Fidesz „színeváltozása”

A nagy váltás

A nagy váltás kerek húsz esztendeje történt, amikor a Fidesz egyrészt ellene feszült az MSZP-vel és az SZDSZ-szel kialakítandó, az SZDSZ-es kötődésű sajtó által elvárt ellenzéki egység kiépítésének, másrészt a párt retorikájában nemzeti szólamok is megjelentek. Orbán Viktor arról beszélt a balliberális kötődésű, erősen kozmopolita felvidéki Független Magyar Kezdeményezés (majd Magyar Polgári Párt) kongresszusán, hogy térségünkben a liberalizmusnak nemzeti elkötelezettséggel kell párosulnia, a párton belül pedig periferizálni igyekeztek a közvetlen SZDSZ-es bekötöttségű Fodor-vonalat. E tendencia kicsúcsosodása volt a párt választmányi tisztségéért 1993 nyarán zajló verseny, amikor Fodor Gáborral szemben a párt erős emberei – legfőképpen Orbán Viktor – Szájer Józsefet támogatták, aki el is nyerte a tisztséget. Válaszul Fodor Gábor kilépett a pártból, őt követte szerre több eszmetársa, Molnár Péter, Szelényi Zsuzsa és Ungár Klára. Kilépésüket néhány hetes időközönként jelentették be, hogy a médiának ürügyet szolgáltassanak hosszú időn keresztül a Fidesz bírálatára. Orbán Viktor 1994 elején útjára bocsátott egy gondolatkísérletet, miszerint el tudna képzelni a soron következő választások után egy Fidesz-SZDSZ-MDF-KDNP koalíciót. A Fidesz-ellenes sajtókampány erre még intenzívebbé vált. A folytatást ismerjük: 1994-ben a párt alig került be az Országgyűlésbe, a közvéleménykutató cégek által 1993 nyarán, a nemzeti irányba fordulás előtt mért cirka 40 százalékból körülbelül 7 százaléknyi voksolót sikerült megtartani. Módszeres önépítkezéssel és következetes nemzeti retorikával azonban a Fidesz elérte, hogy az 1998-ban megalakult kormány fő ereje legyen.

Aknamezők

A következetes nemzeti retorikába tartozik az is, hogy nemcsak a hirdetett eszmék terén álltak ki a nemzeti értékek és érdekek mellett, hanem arra is rá mertek mutatni, hogy korábbi szövetségesük, a sajtó 80-90 százalékát még akkor is befolyásolni képes SZDSZ ennek a fordítottját teszi. Lásd Orbán Viktor megnyilatkozását, miszerint „Magyarország nem telephely, hanem haza” (Varga Domokos Györgynek az akkor még inkább a Giczy-féle KDNP irányába húzó Demokrata hasábjain közölt 1996-os interjúja).

Az 1996. február 3-án a Magyar Hírlapban megjelent nagyinterjúban a pártelnök minden köntörfalazás nélkül rámutatott az SZDSZ nemzetellenességére. „Ha van Magyarországon teendője a kultúrpolitikának, akkor az éppen a magyarság önazonosságának megerősítése. Amíg valaki nem tud arra a kérdésre válaszolni, hogy ő kicsoda, honnan jön, mit képvisel és hova tart, addig a másságot sem képes meghatározni, illetve tisztelni. Aki mindenáron a „másság” ideológiáját akarja rálöttyinteni a magyar közgondolkodásra, az akarva-akaratlanul önazonosságunk megerősítése ellen cselekszik. Márpedig a szabaddemokrata aknamezőnek számító mai magyar kultúrpolitika ezt teszi. Ez tudatos kultúrpolitika, amely egy szintén tudatos társadalompolitika eszköze (…) Az SZDSZ által diktált politika elgyengíti Magyarország szellemi és gazdasági erejét, az MSZP pedig e gazdaságpolitika aktív, s a kultúrpolitika csendes támogatójává vált. A nemzet és közösségeinek szétverésére törekvő szabad demokrata dominanciájú kultúrpolitikát abba a sorba illesztem, amelyben már ott található a határon túli magyarok érdekeiről való lemondás, a családok helyzetének ellehetetlenítése, az oktatás dezorganizálása, a tudományos kutatásokra szánt összegek megkurtítása.” A riporter kérdésére miszerint Orbán „tendenciára gyanakszik-e”, a pártelnök köntörfalazás nélkül kimondja: „Én nem gyanakszom, hanem az eltelt másfél év meggyőzött arról, hogy összefoglalóan a magyarság szellemi és lelki erejének szándékos gyengítéséről van szó.”

De idézhetjük a Fidesz által kiadott Polgári Magyarországért vitairatot is, amelyben Tellér Gyula írja meg a kőkemény valóságot az MSZP-ről és az SZDSZ-ről: „Az SZDSZ jelentős részben a Rákosi- és a Kádár-rendszer, valamint pártelitjének tagjai vagy azok leszármazottai által szervezett értelmiségi társadalmi mozgalomból („demokratikus ellenzék”, „Szabad Kezdeményezések Hálózata”) 1988-ben alakult párt, mint a Kádár-rendszer legharcosabb ellenzéke lépett fel, s mint ilyen 1990-ben jelentős választói támogatást szerzett. A rendszerváltás után azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a párt a Kádár-rendszer vezetői elitjét védelmezi, hatalmi helyzetben tartja és tulajdonhoz juttatja; s ebben az értelemben maga is a szocializmuskori egypárt utóda és politikai örököse. Választási programjukban már a Kádár-rendszer elitcsoportjait emelték ki, mint lehetséges és kívánatos szövetségest. Ennek megfelelően ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tiszteletének ideológiai zászlaja alatt folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.”

 Politikai érések

A Deák Ferenc-féle Ellenzéki Nyilatkozat másfél évszázados évfordulója alkalmából 1997-ben rendezett megemlékezés központi gondolata egy fájdalmas idézet volt a hajdani nyilatkozatból: „A kormány idegenszerű és nem nemzeti befolyás alatt áll.” Ami a Horn Gyula és Kuncze Gábor által vezetett kabinetre tökéletesen ráillett. A Fidesz azóta is a politikai paletta jobboldalán helyezkedik el, a nemzeti érdekek képviselete hangsúlyos elem a retorikájában, s a gyakorlati politikában is számos lépése mögött minden bizonnyal ez húzódik meg (az Alaptörvény preambuluma, a határon kívül rekedt nemzetrészek politikai szervezetei közötti szövetséges-keresés, a magyar állampolgárság kiterjesztése, Trianon emléknap).

A leírt, két évtizeddel ezelőtti színeváltozást illetően létezik egy sztereotípia, amely erősen tartja magát a bal- és jobboldalon egyaránt. Eszerint 1993-ban a Fidesz stratégái kinézték maguknak az MDF meggyengülésével „kiüresedett” pozíciót a jobboldali térfélen, és oda kormányozták a pártjukat. Meggyőződésem szerint e teória tetszetőssége dacára sem írja le a valóságot. Egyrészt: 1993-ban még semmi ok nem volt arra, hogy bárki is leírja az MDF-et. E térfélen ott volt még a KDNP és a Független Kisgazdapárt, a három párt együtt nemcsak kormányt, de egy közép-erős politikai blokkot alkotott még akkor is, ha a romló életszínvonal, a választók által a demokráciától remélt Kánaán késése és a nemzeti–keresztény értékeket hirdető Antall-kormány elleni médiaössztűzben nem nekik állt a zászló. Másrészt a Fidesznek 1993-ban nem kellett volna mást tennie a választások megnyeréséhez, mint azt, hogy tartsa a korábbi liberális irányvonalat, s beálljon az MSZP-t legitimáló ellenzéki hármasfogatba. Ehelyett a párt felvállalta annak az eszmekörnek a képviseletét, mely ekkortájt a legnépszerűtlenebb volt, és amire kis híján ráment az egész párt. Megítélésem szerint emögött nem politikai haszonelvűség húzódott meg, hanem a párt meghatározó figurái, Orbán Viktor és Kövér László politikai érése, akik rendelkeztek kellő erővel, hogy a pártot is maguk után húzzák.

Ki milyen párti?

A minap alkalmam volt a délvidéki Kispiacon részt venni a Székelyzászló-szentelésen. A rendezvény ceremóniamestere az eseményt követő beszélgetésen Makovecz Imrét idézve kifejtette: ő nem Fidesz-párti, hanem Orbán-párti, viszont amíg Orbán Viktor a Fidesz elnöke, a fideszes kormány feje, addig ő e pártot támogatja. Olyan gondolatmenet ez, amellyel a Kárpát-medencében sokfelé találkozni, s amelynek megfogalmazói minden bizonnyal szintén őszintének, belső meggyőződésből jövőnek gondolják a húsz évvel ezelőtti nemzeti fordulatot.