A Balkánból a civilizált világ felé

Nem szoktam a hatalom rendelkezései mellett érvelni, csakhogy a dolgokat nem csak kormányszinten lehet elszúrni. Ritkán fordul elő, de ezúttal mégis kénytelen vagyok arra vetemedni, hogy legalább részben igazad adjak egy miniszternek. Méghozzá egy olyannak, aki számtalanszor bebizonyította – ahogyan kormányon levő társai is – , hogy egy műkedvelő társaság jeles tagja. Akik fejetlenül hozzák a döntéseket, és beláthatatlan károkat okoznak az országnak. Azonban szerény tapasztalataimra hivatkozva ez esetben mégis felfedezni vélek valamiféle logikát a közlekedési miniszter döntésében.
Arról van szó, hogy Lucian Şova olyan rendeletet készített elő, miszerint 2019-től liberalizálja a személyszállítási ágazatot. Erre a szállítók – tekintet nélkül az utasokra – sztrájkba léptek, több ezer ember nem jutott el aznap a munkahelyére, vagy más ügyes-bajos dolgai elintézését késte le. Lehet, most nem ez a legnagyobb gondunk, de egy civilizált társadalom lényeges tényezője az is, hogy mennyire kényelmesen és gyorsan jut el az ember egyik helyről a másikra. Ha már az autópályákról csak álmodni mer az ember, és a reggeli hírek minden nap azzal kezdődnek, hogy hányan haltak meg az utakon, legalább a buszjáratokon szeretnénk némileg biztonságban érezni magunkat. Hiszen a vonat lassabban jár, mint fél évszázaddal ezelőtt, nem beszélve arról, hogy néhány állomás helyén romok vannak vagy lugas zöldell.
Elhiszem, senkinek sem könnyű a megélhetés biztosítása ebben az országban. Ám az már baj, ha másokra nem vagyunk tekintettel, miközben mi halmozzuk a pénzt. Erre jó példa az ország észak-nyugati térségét – beleértve a Szilágyság nagy részét – lefedő és monopolhelyzetet élvező zilahi székhelyű szállítási cég. A személyszállítók felosztották egymás között a területeket, és ebből nem akarnak engedni, még ha nem is bírják az iramot. Általában ócska járműveken viszik-hozzák az embereket – kicsi busz, kevés költség, nagy haszon alapon – , bömböl bennük a rádió, az utas, ha akarja, ha nem, kénytelen hallgatni a sofőrnek tetsző műsort. De talán ez a legkisebb gond.
Aki 1989 előtt vagy közvetlenül utána utazott külföldre, ismeri azt az érzést, hogy már a határ előtt jó néhány kilométerrel az ember gyomra összeszorult. Köpni-nyelni nem tudott az izgalomtól, pedig tudta jól: semmi takargatnivalója nincs. Pontosan ez az érzés lesz úrrá rajtam, valahányszor kénytelen vagyok e vállalatnak a szolgáltatásait igénybe venni. Indulás előtt egy órával kiver a hideg veríték, mert sosem tudom, milyen kellemetlenségek várnak rám a buszállomáson vagy utazás közben. Ugyanis általában kétszer annyi az utas, mint ahányan felférnek a buszba, és ez nemcsak bizonyos órában, hanem az összes járaton így van. Aztán a cég eljátssza a következő játékot: mikor már nagy a felháborodás, valahonnan hirtelen kerít még egy járművet. Ha nem akad, akkor az erősebbje utazik, a többi meg lemarad, vagy lábon állva tesz meg akár 100 kilométert is.
Ha egyszer előfordul, elnézi az ember. Ha másodszor is, a véletlen számlájára írja. De sokadszorra már nyilvánvaló arrogancia a cég részéről – hogy szépen fogalmazzak.
Láttam olyan jobb érzésű sofőrt, aki valósággal szégyenkezett az utasok helyzete miatt, de utaztam olyannal is, aki mit sem törődött a problémákkal. Nyilván, ők kevésbé hibáztathatók, és még azt is meg lehet érteni, ha náluk is elszakad a cérna, hiszen minden nap ugyanazzal a helyzettel szembesülnek. Bizonyára nem mernek szólni a vezetőségnek, mert az akár az állásukba is kerülhet. Mifelénk még mindig jól bevált módszer az, hogy az elégedetlenkedőt azzal fenyegetik meg, ha nem fogja be a száját, száz másikat találnak helyette. Vagy ha nem tetszik valami, szedheti a sátorfáját.
Ahogyan a miniszter is kijelentette: ideje lenne véget vetni a szállítócégek monopolhelyzetének egy adott szakaszon. Talán ha lenne konkurencia, alaposabban átgondolná mindenki, hogyan teljesíti a szolgálatot. Az utas pedig eldöntheti, mivel és hogyan akar utazni. Ez is egy lépés lenne a Balkánból a civilizált világ felé.