Dél-olasz szilveszter pálmafák között

De térjünk vissza a keskeny sikátorokba. A repülőtérről busszal hamar a város vonatállomására jutottunk, onnan pedig gyalog közelítettük meg az óvárost, ahol azonnal eltévedtünk. Ami nem is csoda, hiszen a helyiek sem ismerték az általunk keresett utcát, hiába kérdezősködtünk. Az útleírások szerint is labirintusként jellemzett óváros össze-vissza épített, szűk, rendszertelen utcácskáival annyira megzavart, hogy végül csak az egyikünk okostelefonján levő applikációval sikerült megtalálni az előre lefoglalt szállást.
Az utcáról egyenesen az alagsorban levő hálószobába lépdeltünk le, a nyaktörő csigalépcsőn pedig a fenti, ugyancsak kicsi szobába lehetett feljutni, ahol két négyzetméteren a konyha minden kelléke (hűtő, kályha stb.) is elénk tárult. „No, ilyen helyen sem laknak emberek, csak turisták”– állapítottuk meg.

A Mikulás és Putyin

Ám másnap reggel be kellett látnunk, hogy tévedtünk. Mert rögtön a mellettünk levő, ugyancsak miniatűr nagyságú lakásból háromtagú helybeli család indult sétára. Mint ahogy mi is.
A nap kisütött, az idő felmelegedett, és a keskeny utcák máris barátságosabbnak tűntek. Egy ideig, amíg újból el nem tévedtünk. De nemsokára kárpótolt a látvány, amely hirtelen a szemünk elé tárult: a San Nicola-bazilika lenyűgöző épülete.

Ugyanis amikor 1087-ben a törökországi Myrából itáliai tengerészek elrabolták Szent Miklós püspök csontjait és Bariba vitték, a település egyike lett a kontinens legjelentősebb keresztény központjainak. A katolikus és az ortodox keresztények egyaránt szentként tisztelik Miklós püspököt és a templom alagsorában őrzött ereklyéket. Erre példa a templom előtt látható szobor mögötti orosz nyelven íródott bronztábla, amelyet Vlagyi­mir Putyin küldött az olasz–orosz barátság jegyében. És erre utal az államelnök többszöri látogatása a templomban, valamint a városban levő, 1913-ban az orosz diaszpóra által épített templom. Ez ma az orosz patriarchátushoz tartozik.
A San Nicola-bazilika különben több mint száz évig, 1087–1197 között épült a normannok uralkodása idején, a Szent Miklós ereklyéinek megőrzése céljából készített kriptát II. Orbán pápa szentelte fel 1089-ben. A jelenleg szinte hófehér színű épületet a 13., 15., majd a 17. században újították fel. A templomhoz közeli betlehemes jászol, az adventi vásárban nagy karácsonyfa jelezte: a liberalizmus toleranciájának szele itt még nem tarolta le a keresztény hagyományokat.

a legnagyobb a Cattedrale di San Sabino, amely a város fő temploma, az apuliai romanika egyik kiemelkedő alkotása, a bari-bitontói érsek székhelye.
Innen alig egy kőhajításnyira az ember már a széles promenádon találja magát, ez körülöleli a piciny óvárost, amelyet egykor az illírek alapítottak egy kis félszigeten. Puglia tartomány székhelye, Bari jelentősége a római uralom alatt nőtt meg, amikor a Via Traiana egyik fontos állomása, valamint a birodalom egyik jelentős kikötője lett. Később számos nép, a longobárdok, a szaracénok birtokolták, a bizánciak után pedig a Szicíliai Királyság részévé vált.

A pápától a Real Madridig

A város a 19. század elejéig a középkori városfalak közé szorult. Murat nápolyi király rendelte el az új, rácsos utcahálózatú, a tiszteletére Murattianónak nevezett városnegyed felépítését. A város idővel Puglia legjelentősebb gazdasági központjává és Dél-Olaszország egyik legjelentősebb kikötőjévé vált, lakossága nagyjából annyi, mint Kolozsváré. A város szülöttei között található számos művész, politikus, közgazdász, de ezek inkább a helyiek, valamint az olaszok számára ismertek. Néhányat azért mégis érdemes kiemelni. Az egyik Bartolomeo Prignano, aki VI. Orbán néven lépett Szent Péter trónjára a katolikus egyház történetének 202. pápájaként. A zenészek számára ismert lehet Niccolo Piccinni, akiről a városi színház is a nevét kapta, a 18. század egyik legnépszerűbb operaszerzője volt. Aldo Moróra is többen emlékezhetnek, a politikus a második világháború utáni Olaszország egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfője volt. Morót 1978. március 16-án rabolta el a Vörös Brigádok szélsőbaloldali terrorszervezet. 55 napig tartották fogva, majd holttestét Róma belvárosában, egy parkoló autó csomagtartójában hagyták. Egyes vélekedések szerint az olasz politikai elit nagy része szándékosan maradt tétlen, hogy így szabaduljon meg egyik legnagyobb politikai ellenfelétől. A sportot kedvelők számára pedig Antonio Cassano olasz válogatott, a Real Madridot is megjárt egykori AS Roma-csatár neve csenghet ismerősen.

Focaccia barese

A Murattianót a félszigeten található óvárostól a település egyik legjelentősebb sugárútja, a Corso Vittorio Emanuele választja el egymástól. Itt kezdődik Bari legfelkapottabb sétálóutcája, amely az óvárostól a vonatállomásig húzódik: a Via Sparano drága divatüzleteivel, vendéglőivel, luxuscikkeket kínáló boltjaival a folyamatosan hömpölygő emberek képét mutatja. Az újvárosban található számos középület, a Teatro Piccinni, a Teatro Margherita, a Teatro Petruzzelli, az 1925-ben alapított egyetem, valamint több, a Murat király idejében épült palota. A Murattianóban mégis keveset tartózkodtunk, inkább a tipikus mediterrán jellegű óvárosban bóklásztunk, ahol másnap is könnyű volt eltévednünk. De nem igazán zavart, hiszen újabb és újabb érdekességeket fedeztünk fel.

És hogy nem csak a turisták látják így, példázza, hogy az esti nyitás idején a helyiek is kiállnak papucsban a sorba. Nekünk is számot kellett húznunk, mert a kis pékségben nem tudják olyan ütemben sütni a focacciát, ahogy azt a vásárlók szeretnék. A lisztből, vízből, élesztőből készült palacsinta alakú kenyérfélének számos fajtája ismert, ezeket az ízesítés és az elkészítés módja különbözteti meg egymástól. A focaccia barese jellegzetes pugliai étel, amely paradicsommal és olívabogyóval készül.

Bari Vecchia és a pizza

Természetesen nemcsak a focacciát kóstoltuk meg, hanem a gyerekek kérésére – ha már Olaszországban voltunk – a pizzát is. Igaz, ez sem volt olyan egyszerű. Ebédre éppen a Vittorio Emanuele úton levő egyik vendéglőbe tértünk be. Az asztalok az utcán voltak elhelyezve, az átlátszó műanyaggal védett helyiséget modern fűtőberendezéssel tették otthonossá. Miután kényelembe helyeztük magunkat, a pincér közölte, pizzát márpedig nem sütnek, csak este. Nos, akkor tovább megyünk – mondtuk, és fel is öltöztünk. „Nem találnak sehol Bariban ilyenkor pizzát, azt csak este szolgálják fel” – győzködött a pincér.
Biztosan tudhat valamit – gondoltam magamban, de mégis a gyerekekre hallgattam, akik szerint ha Olaszországban vagyunk, lehetetlen, hogy ne tudjunk pizzát rendelni. És igazuk lett, mert alig fordultunk be a sarkon, egy tipikus dél-olasz kinézetű, alacsony, sötétbőrű vendéglős tessékelt be a teraszára. Arra a kérdésre pedig, hogy kaphatunk-e pizzát, úgy nézett ránk, mintha az Északi-sarkról érkeztünk volna. „Milyen »csicska« volt a másik pincér, kitalált valamit, csak hogy nála együnk” – jegyezte meg helyesen kisfiam.

Mint ahogy a több órás olasz zene is tetszett, habár egy előadón kívül senkiről sem hallottam. Umberto Tozzi dalai azonban az idősebb korosztályok számára ismerősek lehetnek. A több ezer ember számára a fergeteges buli éjfél után is folytatódott, mi azonban a mintegy két percre levő szálláshelyünkre tértünk vissza, és a tévéből követtük az utolsó együttes, a Mamacita műsorát, az olasz országos szórású Canale 5 ugyanis élő adásban közvetítette az ötórás show-t.
Másnap biztosak voltunk abban, hogy senki sem lesz az utcákon. De délben már a sok konfetti, pezsgős- és söröspohár nagyjából – amolyan olaszos stílusban – fel volt takarítva, a színpadot félig lebontották, s mintha semmi sem történt volna, az utcákat ismét ellepték az emberek s a turisták. Még az egyik elektrotechnikai szaküzlet is nyitva volt, igaz, ez inkább a kivételek közé tartozott.
A vendéglők egy része is fogadta a vendégeket, így több mint másfél óráig kellett ismét bóklásznunk, hogy végre az egyikben helyet találjunk. Még egy kicsit sütkéreztünk a 16 fokos mediterrán melegben, az Adria felől fújó langyos szellőben elgondolkoztunk, milyen is lesz majd leszállni a kolozsvári többmínuszos hidegbe. Az igazi visszazökkenést azonban nem a fagy, hanem a román taxis jelentette, aki a harminclejes nyugta kézbesítése után megkérdezte, hogy az ötven lejből mennyit is adjon vissza, elvégre mind az ötünket felvette, ami ugyebár nem teljesen szabályos.