„Helyes” szerelem az Aranypálma árnyékában

Miii??!! Anyámat Robertnek hívják?! – kérdezi enyhén sokkos arckifejezéssel egy csecsemő, az alatta masírozó pálcikaemberkékkel díszített plakát pedig jókora betűkkel hirdeti: mindannyian anyáktól és apáktól születtünk. Párizs idén mintha kevésbé lenne romantikus: a szerelem fővárosában a hagyományos családmodell kérdése kapcsán folyik vérre menő harc. Ezúttal nem a kül- és elővárosok tarka népessége borogat autókat, gyújtogat füstbombákat és dulakodik a közrendészekkel. Magukat keresztény erkölcsben nevelkedett, tisztes családapának és
-anyának valló egyének hagyják ott a konszolidált otthon fészkét, hogy a párizsi flaszteren megküzdjenek a házasság és család – eddig „jól bevált“ – szentségéért. A tüntetők nem ritkán kiskorú gyermekeikkel „felvértezve“ érkeznek a tiltakozó rendezvényekre – fittyet hányva a rendőri intésre is, miszerint a megmozdulások bármikor veszélyes csatatérré válhatnak, amire bőven akadt már példa.

Dühös tiltakozók

A demonstrálók dühét az szította fel Franciaország-szerte, hogy a párizsi törvényhozás lehetővé tette az egyneműek közötti házasságkötést, és utat nyitott a hasonló párok örökbefogadási joga előtt. A jogszabályt május 18-án az államfő aláírása is megerősítette, ami már csak formaságnak számított, miután a „házasság mindenkinek” programpont már szerepelt François Hollande korábbi ígéreteiben. Anno, a választási kampány sűrűjében a politikusok nem számoltak ekkora népharaggal, az utcai forrongások miatt a pártok jelenleg egymásra mutogatnak: a törvényt keresztülvivő szocialisták és liberálisok a konzervatívokat hibáztatják, és fordítva. A konfliktus persze nem annyira pártszínezetű, mint inkább ideológiai eredetű, ez azonban lehetőséget teremtett arra, hogy a témát több oldalról is meglovagolják. A melegházasságot ellenzők táborát a szélsőjobboldali szervezetek ugyanúgy felduzzasztják, mint az egyházak.

Segítség a filmvilágból

A megfigyelők kissé értetlenül állnak azelőtt, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség eszme egykori bölcsőjében – amelytől a szabadosság sem éppenséggel idegen – vonulnak tízezrek az utcára, hogy a „helyes“ szerelem és családi boldogság témájában megfellebbezhetetlen ítéletet adjanak a világnak. Optimistábbak máris látni vélik a „népharag“ kifulladását, azzal példálózva, hogy néhány év alatt az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában is elfogadóbbá szelídültek a melegcsaládmodellel szemben, nem beszélve a hasonló németországi fejleményekről.
Az idegenből hozott példák kétségtelenül helytállók, a francia valóság azonban máris gondoskodik arról, hogy a nehezen emészthető kérdést sajátos „franciás könnyedséggel“ oldja fel. A segítség a filmvilágból, a cannes-i fesztivál révén érkezik, ahol a fődíjat, az Aranypálmát egy leszbikus szerelmi kapcsolatról szóló alkotás viszi el. Zsűri és alkotók nem győzik hangsúlyozni, hogy a La vie d’Adèle (Adél élete) alkotást nem a másság szemüvegén keresztül kell nézni, az elsősorban a szerelem egyetemességének filmrevitele. Mindettől függetlenül Abdellatif Kéchice rendező és két női főszereplője, Adèle Exarchopoulos és Léa Seydoux már a díjátadó gála előtt a Riviéra nem titkolt üdvöskéinek számítottak, fiatalos frissességükkel valósággal ellopva a show-t a filmipar többkarátos sztárjai elől. Akik közül a legendás Michael Douglas és Matt Damon szintén melegpárként brillírozott idén a cannes-i vetítőkön, a Behind the Candelabra című alkotásban.
Míg Cannes-tól néhány száz kilométerre százezernél is több ember skandál dühödten a homoszexuális szerelmespárok frigyre lépése ellen, a leszbikus lányt alakító, 19 éves Exarchopoulos szemtelenül nyelvet ölt a riporterek vadul csattogó kameráira. Valószínűleg jól sejtve, hogy kihívó gesztusa, no meg tehetsége és friss Aranypálmája képes lesz majd százezreket becsalogatni a mozikba és – ideológiai beállítódásuktól függetlenül – meggyőzni őket a „másfajta“ szerelem szépségéről.