Versekbe rejtett tragédiák

A Házsongárdi temető egyik árnyékos parcelláján álló egyszerű gránitkövön három név olvasható. A nevek mögött azonban három tragikus sorsot képzelhet maga elé az emlékező: a költőét, akinek gyönge testét és lelkét összetörte az élet; a gyermekét, akinek a feldühödött föld rezgése volt végzete; az anyáét és feleségét, kit gyásza küldött utánuk a jobblétbe.

Azon az alig 7000 fős máramarosi településen született, ahol 1910-ben még a lakosság fele magyar nemzetiségű volt, manapság pedig ez az arány alig éri el a két (!) százalékot. Egy 2010-ben megjelent kötetben öccse, Szilágyi Kálmán a következőket írja szüleikről: „Édesanyánk, Szász Judit…legalább hetente kezébe vette a pennát, és szálkás, jobbra rohanó, fel- és letörő betűivel ontotta leveleit…Apánk, Szilágyi Károly kálomista tiszteletes és családapa, másodhegedűsként hozzáírt néhány sort édesanyánk leveleihez, az ő békességet és szelídséget sugárzó stílusában és gondolataival.” Nem csoda hát, hogy később a költő is szinte ontotta magából a leveleket, és családtagjaival, illetve pályatársaival folytatott levelezése az erdélyi magyar irodalom egyik izgalmas fejezete. Családjához írt leveleit eleinte Domi becenévvel szignálta, később áttért a Szisz aláírásra – ez rá is ragadt, olyannyira, hogy élete végéig így szólították ismerősei, barátai, családja. „Szilágyi Domokos leveleinek különös értéke a szerénység és az őszinte önirónia. Nem a hallhatatlanságnak írta ezeket a sorokat, gondolatait és véleményét nem hallgatta el óvatosan, hanem mindig azt írta és úgy, ahogyan éppen abban a pillanatban gondolta” – írja egyik elemzésben Ágoston Vilmos.

Középiskoláit Szatmárnémetiben, a Magyar Fiúlíceumban, a mai Kölcseyben végezte 1955-ben. Kálmán öccse írta: „Példaképei magyartanárai – Rög József, Ligeti Z. László, Gál Elemér – , akik megszerettetik vele a magyar irodalmat és nyelvet. A vakációkban Batizon színielőadásokat szervez…” 1955 és 1960 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakos hallgatója volt, záróvizsgáit azonban nem tette le, az államvizsga-dolgozat témáját nemes egyszerűséggel visszautasította. Az egyetemen tanára és példaképe volt a tragikus sorsú Szabédi László, aki 1957-ben lett öngyilkos.

Szilágyi első versei egyetemista éveiben jelentek meg az Utunk című folyóiratban, az ötvenes évek végén már az Igaz Szó belső munkatársa. Az egyetem elvégzése után Bukarestbe került, ahol az Előre című napilap munkatársa lett. Első önálló verseskötete 1962-ben jelent meg Álom a repülőtéren címen, melyről a későbbi jó barát, Bodor Pál írt méltatást az Utunkban. Korai költészetére József Attila, Szabó Lőrinc és Weöres Sándor volt nagy hatással, de már ekkor megmutatkozott sajátos moralizáló, groteszk látásmódja is. Az úgynevezett Forrás-nemzedék tagja volt, egyike azon költőknek-íróknak, akik a világháború utáni erdélyi költészet alaphangját adták.

Rövid életében betegségek kínozták – tériszonya miatt például rengeteget szenvedett –, 1970-ben nyugdíjazták, ennek ellenére, vagy ezzel együtt termékeny költő volt. Végül a betegség, a kilátástalanság felőrölte erejét, és 1976. november 2-án, halottak napján a Kolozsvár melletti Kányafőn véget vetett a szenvedésnek. Búcsúlevelében, amelyet élettársának, Nagy Máriának címzett, az élettől megválni készülő költő meglepően világosan és egyértelműen fogalmazott: „Kicsikém! Én ma lelépek e világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom… Ne legyen lelkifurdalásod – úgy sem vagyok jó már semmire. Amint az utóbbi hetek bizonyították. Mamát, tudom, leveri a dolog, de nincs más választásom… Nem vagyok részeg és…tiszta elmével írom e sorokat…” Rövid végrendeletet is hátrahagyott, amelyben mindenét rátestálta Nagy Máriára és fiára, Kobakra.

Máig vitatott, hogy mi késztette a költőt a Szekuritátéval való együttműködésre. „Szilágyi Domokos önbíráskodott. Ezt még kiegészíthette volna azzal, hogy megírja élete történetének ezt a részét olyan kendőzetlenül, ahogyan azt kellett volna, és ha már amúgy is eljutott odáig, hogy pontot tesz az életére, akkor ezzel talán tartozott volna még mindannyiunknak, és biztos, hogy ez a korszak egyik legfontosabb dokumentuma lenne” – mondta egy 2006-os interjúban Szőcs Géza közvetlenül azután, hogy fény derült Szilágyi Domokos ügynökmúltjára. Ma már csak filozofálhatunk azon, hogy kányafői tettének mozgatórugói között milyen mértékben volt jelen az undor az élettől, a csömör a környezettől és az ügynökösködéstől.

Valószínűleg utóbbi többet nyomott a latban, mint gondolnánk...