Testvérharcok és háborúk Bizánccal

(folytatás múlt heti lapszámunkból)

III. István 1147 nyarán született. Apja II. Géza király, édesanyja Eufrozina királyné, a házassága előtt kijevi hercegnő. Keresztapja VII. Lajos francia király, aki István születésekor vonult át Magyarországon. Istvánt 1152-ben hivatalosan is trónörökösnek fogadták el a magyar főurak, amit II. Géza két fivére, László és István ellenségesen fogadott. Ők a Bizánci Birodalom fővárosában, I. Mánuel császár udvarában várakoztak bátyjuk halálára, ami végül 1162. május 31-én következett be.

Apja halála után néhány nappal III. Istvánt Lukács esztergomi érsek koronázta meg. Királyként kezdetben anyja, Eufrozina segítette az ország kormányzásában, aki elsősorban a Német-római Birodalommal való jó viszony kiépítésében támogatta fiát. Neki köszönhető III. István házassága II. Henrik herceg lányával, Anna ausztriai hercegnővel 1168-ban.

Harc a királyi trónért

Mánuel császár mindent elkövetett Magyarország elfoglalásáért. Ebből a célból igen aktív magyarországi politikát folytatott. Pénzzel és seregekkel támogatta István herceget, aki amint tehette, azonnal megtámadta a Magyar Királyságot. A trónkövetelő magyar királlyal szemben jelentős túlerővel rendelkezett, a magyar előkelők körében azonban olyan népszerűtlen volt, hogy bátyját, Lászlót koronázták királlyá. Lukács esztergomi érsek azonban megtagadta Mánuel császár jelöltjének megkoronázását, akinek végül Mikó kalocsai érsek helyezte fejére 1162. július közepén a koronát. Lukács érsek erre kiátkozta az ellenkirályt, válaszképpen II. László börtönbe vetette az egyházi vezetőt.

II. László hadai elől III. István, híveivel együtt Pozsony vidékére húzódott vissza. A visszavonulás során Kapuvárnál meg kellett ütköznie László király seregével.

III. Sándor pápa közbenjárá­sára II. László szabadon engedte Lukács érseket. Az érsek azonban nem vonta vissza az átkot, sőt az ellenkirály közelgő halálát is megjósolta. Az ismét bebörtönzött érsek szavai valóra váltak: II. László 1163. január 14-én hunyt el, holttestét Székesfehérvárott temették el.

1163. január 27-én lépett trónra IV. István király, II. László öccse. Az ő fejére is Mikó érsek tette fel a koronát. 1163. június 29-én a székesfehérvári ütközetben III. István legyőzte IV. István seregét, a királyt pedig fogságba ejtette. Győzelme után III. István nagybátyját lemondatta trónigényéről, akit visszaküldött Mánuel császárhoz. A császár vállalta, hogy felhagy IV. István támogatásával. Az 1164-ben megkötött magyar–bizánci békeszerződés értelmében III. István öccse, Béla herceg – a későbbi III. Béla – Konstantinápolyba került túszként. A béke azonban nem tartott sokáig, mert közvetlenül a békeszerződést követően Mánuel császár és IV. István ismét betört Magyarországra, és seregeikkel egészen a Dunáig hatoltak. Ekkor Barbarossa Frigyes német-római császár állt III. István pártjára, és a fiatal uralkodót megvédte nagybátyja hatalmi törekvéseitől. 1164 tavaszán az elűzött IV. István bizánci segítséggel elfoglalta a Szerémséget. Maga Mánuel Bécsig hatolt előre, majd seregével visszavonult.

IV. István ismét a királyi trón megszerzése érdekében szervezkedett, és a német-római császárhoz folyamodott segítségért. Mivel a trónkövetelő nem kapott elegendő támogatást sem a bizánci, sem a német császár részéről, Zimony várába vonult vissza. 1165. április 11-én az ellenkirályt végül saját hívei mérgezték meg, és holttestét Székesfehérvárott temették el.

Harcban Béla herceg érdekeiért

III. István számára nagybátyjainak bukása továbbra sem jelentett nyugalmat. Öccse, Béla herceg Konstantinápolyban nevelkedett és Mánuel lányának volt a vőlegénye. Őt tartották a bizánci császári trón örökösének. Béla bizánci jelenléte kiváló alapot jelentett Mánuel császár számára, hogy beavatkozzon a magyar állam ügyeibe. 1165 júliusában Béla herceg örökségeként birodalmához csatolta a korábban fegyveres erővel meghódított Szerémséget, Boszniát és Dalmáciát.

1166 elején – Dénes ispán vezetésével – III. István jelentős számú hadat küldött a bizánci határra. A magyar seregek visszafoglalták a Szerémséget és Dalmácia egy részét is. Válaszképpen Béla herceg vezetésével jelentős bizánci sereg érkezett a magyar határra. A Béla herceg által vezetett görög had megállt a Duna partján és nem kezdeményezett harcot. Az ifjú herceg ugyanis idegenkedett a testvérháborútól. Ezzel párhuzamosan két másik bizánci sereg a déli és a keleti átjárókon betört Erdély területére, ahol igen nagy pusztítást végzett.

1167 nyarán a bizánciak újra jelentős számú sereggel támadták Magyarországot. Dénes ispán a Száva bal partján jelentős magyar hadsereggel várta a görögök támadását. 1167. július 8-án a Szerémség visszafoglalására küldött bizánci sereg a zimonyi csatában győzelmet aratott. A görögök azonban, amikor meghallották a III. István vezette magyar fősereg közeledését, elhagyták az országot. Magyarországról való kivonulásuk előtt azonban lerombolták Zimony várfalait. III. István hadával a Dalmát tengerpartra vonult és kiűzte Dalmáciából a bizánci őrséget. A további eseményeket befolyásolta az a tény, hogy 1169-ben a bizánci császárné fiúgyermeket szült, akit a császár hamarosan megkoronáztatott. Mánuel ezt követően megvonta Béla hercegtől a trónörökösi rangot és eljegyzését is felbontották. A császárnak már nem volt érdeke Magyarország meghódítása Béla herceg számára, ezért a magyar állammal való megegyezés mellett döntött. A megkötött békében úgy határoztak, hogy a Szerémség a továbbiakban is Magyarország része marad, míg Bizánc visszakapta Dalmácia feletti hatalmát.

A megmérgezett uralkodó

III. István uralkodása a folyamatos háborúkról szólt: hol védekeznie kellett, hol ő támadott. Uralkodása a magyar politikai élet meglehetősen zűrzavaros időszakának tekinthető. A királynak szembe kellett néznie a virágkorát élő Bizánc hódító terveivel. Ellenfele az egyik legjelentősebb bizánci uralkodó, Komnénosz Mánuel császár volt, aki leányágon egyébként Szent László király unokájának tekinthető. Ezzel is magyarázható nagy érdeklődése a Magyar Királyság iránt.

A folyamatos háborúi mellett III. István jelentősen támogatta az egyházat, és uralkodásának mintegy tíz éve alatt felvirágoztatta a Magyar Királyságot. II. Gézához hasonlóan lemondott az invesztitúra jogáról, és jelezte, hogy az egyház javait csak végszükség esetén használja fel saját céljaira. Ő volt az első magyar király, aki a székesfehérvári polgároknak kiváltságokat adott. Ez a fehérvári jog képezte a későbbi városi kiváltságjogok alapját. 1168-ban a templomos lovagrend megtelepedett a Magyar Királyságban.

III. István 1172. március 4-én, több mint tízévnyi uralkodás után halt meg. A 25 esztendős uralkodó valószínűleg mérgezés következtében hunyt el. Lukács érsek temette el az esztergomi Szent Adalbert székesegyházban. Ő volt az első magyar uralkodó, akit Esztergomban helyeztek nyugalomra.

(folytatjuk)