Orbán Balázs: a nyughatatlan székely

Egyes kiadványok 1830-ra teszik születésének évét, máshol azonban furcsamód egy évvel korábbi a dátum. Egy dolog viszont tagadhatatlan: Orbán Balázs valóban az egyik legjelentősebb székely ember volt a történelemben.

Bárói család sarja volt, főúri címét azonban sohasem használta, puritán, egyszerű életet élt. Apja, Orbán János, a francia háborúk katonatisztje, anyja, Knechtel Eugénia Orbán Balázs emlékiratai szerint félig felvidéki magyar, félig isztambuli olasz vagy görög családból származott. A székelyudvarhelyi katolikus iskolában kezdte tanulmányait, később átiratkozott a reformátusokhoz, mivel ott ógörögöt, matematikát és történelmet is tanulhatott. Az utolsó két osztályt már nem végezte el, szüleivel 1846-ban Konstantinápolyba indult, hogy nagyanyja nekik építtetett palotájába költözzenek. Mire Törökországba értek, az idős nagymama meghalt – állítólag megmérgezték a muzulmánok a Velencéből származó idős hölgyet –, a nagy örökségből, hosszas pereskedés után, nekik alig jutott, így nehezen boldogultak az idegen világban. A nincstelenség arra késztette Orbánt, hogy kitanulja az órásmesterséget, de a fiatalembernek ennél sokkal nagyobb álmai voltak. Még húszéves sem volt, amikor nagy utazásra szánta magát: elment a Közel-Keletre, Egyiptomban megmászta a piramisokat, a Szentföldön bejárta a bibliai helyeket, erdélyi magyar és román „beduinnal” találkozott, akik a besorozás elől szöktek meg, eljutott Kis-Ázsiába és a Balkánra is. Tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, csodálattal írt a görög nép szabadságharcáról. Keleti élményeit később hat kötetben jelentette meg Keleti utazás címmel. Az itt látottak hatására erősen antiklerikális nézeteket tett magáévá, melyeknek több művében is hangot adott.

Kossuth mellett

Amikor Athénban értesült a magyar szabadságharc kirobbanásáról, Konstantinápolyban saját pénzén 150 fős szabadcsapatot szervezett. A nemes szándék azonban kudarcba fulladt: mire Vidinbe érkeztek, Világosnál megtörtént a fegyverletétel, a forradalom megbukott. Orbán ezután a török birodalomba özönlő emigránsok egyik fő segítője lett, egy ideig Kossuth környezetében élt, s meghiúsított egy merényletkísérletet. Az osztrákok kikérési kérelme elől 1852-ben Londonba menekült, itt minden idejét a British Múzeumban és könyvtárakban töltötte. Gyűjtötte, rendszerezte a közel-keleti utazásával kapcsolatos anyagokat.  Itt ismerkedett meg Petőfi barátjával, Teleki Sándorral. Két év után átköltözött Jersey, majd Guernsey szigetére, ahol mély barátságot kötött Victor Hugóval, fiaitól tanulta meg a fényképezést, s így vált később a fotografálás egyik hazai úttörőjévé. A nagy francia író megkedvelte Orbánt, úgy vélekedett róla, hogy „kétszáz Orbán Balázzsal meg tudnám dönteni III. Napóleon császárságát.” Innen 1855-ben utazott vissza szüleihez Konstantinápolyba, s 1859 végén – kihasználva a politikai enyhülés adta lehetőséget – hazatért. Hivatalt vállalt: 1861-től Udvarhelyszék ideiglenes főjegyzője, 1867-től Kolozsvár főjegyzője volt, majd visszavonult, s 1868-tól Pesten élt.

A Székelyföld krónikása

Hazatérése után döbbent rá arra, hogy miután beutazta a fél világot, éppen szülőföldjét, népét nem ismeri. Hatalmas munkába kezdett: darócruhát öltött, s 1862 és 1868 között gyalog, szekéren, lóháton bejárta a Székelyföldet, több mint ötszáz faluban fordult meg. Leírta, amit látott, hallott, tapasztalt, amit régi írásokban fellelhetett. Így készült el hat év alatt Orbán Balázs főműve, A Székelyföld leírása, történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból, amely hat nagyformátumú kötetben hat év alatt jelent meg. Hatalmas és pontos anyaggyűjtése, a régi épületek, szobrok, írásos emlékek, ötvös- és textilmunkák, szokások, földrajzi és személynevek, visszaemlékezések leírása nélkülözhetetlen és gyakran egyedüli forrása a néprajznak és a történettudománynak. Ide sorolható a további tízéves munka alapján megírt, 1889-ben kiadott Torda város és környéke is. Történelemfelfogásában a hun-székely leszármazási elmélet tükröződik, a nemzetiségekről a tisztelet, testvériség hangján szól.

1871-ben függetlenség párti programmal országgyűlési képviselő lett, a Magyar Tudományos Akadémia 1887-ben pedig levelező tagjává választotta; a következő évben megjelent A székelyek származásáról és intézményeiről című könyve. Évekig gyűjtött vagyonát a súlyos gondokkal küzdő székelykeresztúri unitárius gimnáziumnak adományozta, úgy állítva be, mintha a pénzt találta volna.

Budapesten halt meg 1890. április 19-én, de kívánságára Szejkefürdőn temették el, ahol az arcképével ellátott sírkő és a felvezető székelykapuk őrzik emlékét. Miután a telepen található családi kripta 1908-ban tönkrement, Orbán Balázst az úgynevezett Borvízoldalban újra eltemették. Egy földcsuszamlás alkalmával azonban rövidesen ez a kripta is összedőlt, ezért 1921-ben újabb temetésre került sor. Ez a sír egy ideig jeltelen volt, végül Haáz Rezső rajztanár tervei alapján 1932-ben elkészült az új síremlék. A második világháború után a sírkert gyors pusztulásnak indult, végül 1969-ben néhány lelkes udvarhelyi tanár mentette meg. Ekkor készült a ma is látható emlékmű, amelyet tíz székelykapun áthaladva lehet megközelíteni. A síremlékhez legközelebb álló kaput Orbán Balázs kapujának nevezik, mert eredetileg szejkefürdői nyári lakának a bejárata előtt állott.