Megy a gőzős…

Stephenson 1781. június 9-én látta meg a szénporos napvilágot egy angliai bányászvárosban, Wylam-ben. Természetszerűleg apja is bányász volt, méghozzá a járatokból a vizet kiszivattyúzó gőzgépet kezelte. Így hát az alma nem esett messze a gőztől, bár az ifjú George előtt hosszú út állt, míg forradalmasította az emberiség síneken való szállítását.

A család hihetetlen szegénységben tengette napjait a bányászvárosban, a gyermek iskoláztatására nem jutott a pénzből. Később befutott életpályáját ismerve szinte elképesztő, hogy Stephenson 16 éves kora után tanult meg írni-olvasni. Hogy kiszabaduljon a nyomorból, a fiatalember úgy tervezte, Amerikába emigrál, ám éppen a nagy út előtt behívták katonának. Angliában létezett akkoriban egy törvény, miszerint, ha valaki helyettest tud állítani a hadseregben, megússza a sorozást. Stephensonnak sikerült találnia egy fiatalembert, aki hajlandó volt bevonulni helyette, ám az üzlet minden pénzét felemésztette. Így aztán dugába dőlt az emigráció terve, és George tovább rághatta a bányászok keserű kenyerét. Mi több, hogy Stepehnsonnak nem ment minden, mint a karikacsapás, jelzi, hogy 1815-ben készített biztonsági bányászlámpája szabadalmi jogán évekig vitatkozott egy másik feltalálóval, aki szintén magának követelte a találmányt.

Ám a fiatalember, az utókor szerencséjére, nem akadt el egy lámpás alkotásánál, titokban már újfajta gőzmeghajtású masina tervén dolgozott.

A gőz erejének hasznosításával már az ókorban foglalkoztak, de nem jutottak messzebb holmi játékszereknél. Az első használható gőzgépet a francia Papin tervezte, 1769-ben pedig az angol James Watt alkotta meg a tökéletesített változatát. Watt gőzgépétől számítják tulajdonképpen az ipari forradalom kezdetét. A 19. század elején az amerikai Robert Fulton alkotta meg az első gőzhajtású vízi járművet, James Watt segédje, Murdock pedig olyan gyors gépet barkácsolt, hogy majdnem ledöntött vele egy templomot, mert a beindult masinát nem tudták utolérni. Gőzzel működő járművet 1801-ben tervezett egy Richard Trevithick nevű angol úr is, ám a túlhevült kazán kigyulladt, így a kísérletezés is abbamaradt. További kudarcok után Trevithick felhagyott a gőzzel folyatott harcával, és más szakma után nézett.

George Stephenson felhasználta ugyan az előbbiekben felsorolt urak munkájának eredményeit, de ő volt az első, akinek találmánya végül is „befutott”, és az emberiség számára nélkülözhetetlennek bizonyult.

Az angol feltaláló mérföldkőnek számító tanulmánya tulajdonképpen végtelenül egyszerű: peremes kerekeket alkotott, így a jármű nem esett le a sínekről. Eleinte négy kilométeres óránkénti sebességgel száguldott Stephenson alkotása, de a nagyszerű az volt benne, hogy a gépezet 30 tonna súlyt tudott magával vontatni!

A tökéletesített gőzmozdony 1825 őszén debütált a Stockton–Darlington-vasútvonalon. A vonal 40 kilométeres volt, a gőzmozdonyt szénnel, valamint búzával fűtötték. A szerelvény 38 kocsiból állt, és mintegy 600 utas volt rajta, a mozdony pedig a Locomotion nevet kapta. Talán kevesen tudják, hogy gőzmozdonya 1435 mm-es nyomtávval rendelkezett, ami a mai normál nyomtáv szabványa, és a világ vasúthálózatainak több mint 60 százaléka ezt alkalmazza.

Ma már elképesztőnek tűnik, miféle érveket hoztak fel annak idején Stephenson és gőzmozdonya ellenfelei: voltak, akik azt állították, hogy nem a gőz, hanem az ördög hajtja a gépet, mások állították, hogy a szikrák felgyújtják a vasút menti falvakat, városokat. A leghibbantabb figyelmeztetés mégis az volt, hogy az utasok megzavarodnak a hatalmas – mintegy 15-20 kilométeres óránkénti – sebességtől. Vagy, jobbik esetben, megfulladnak a ritkuló levegőben…

Ellenzőinek nevét régóta homály fedi, George Stephenson viszont örökre bevéste magát az emberiség emlékezetébe. Mert ha két évszázaddal ezelőtt nem álmodik peremet a vonat kerekeinek, és nem építi meg gőzmozdonyát, talán sokáig még konflison utazgatott volna az emberiség.