Három vb sztárja: Garrincha, a csodacsatár

Korai halálát – alig 50 évesen hunyt el – nagyrészt életvitele befolyásolta. Sem a sikereket, sem a kudarcokat nem tudta feldolgozni, így aztán a milliók által körülrajongott sztár egyre inkább az alkohol mámorába menekült.

Csillag születik

Manuel Francisco dos Santos néven született Pau Grandéban 1933. október 28-án. A Garrin-cha becenevet – ami portugálul kicsi madarat jelent – nővérétől kapta, akit a kisfiú mindig egy szárnyszegett, riadt kis madárra emlékeztetett. A mai világban, amikor a tökéletes, kisportolt alkat a menő, Manuel inkább fogyatékosnak nevezhető. Bal lába hét centivel rövidebb volt a jobbnál, emellett alsó végtagjai görbék voltak, gerincferdülésben szenvedett, és kis növésű maradt felnőttkorára is. De gyors volt, mint a szélvész, cseleivel megbolondította ellenfeleit, nem csoda, hogy idővel a brazil labdarúgó-válogatott alapemberévé vált.

1958-ban és 1962-ben világbajnok lett, utóbbin hatos holtversenyben 4 góllal a torna gólkirályai közé tartozott – többek között Albert Flóriánnal együtt. Pályafutása nagy részében a brazil Botafogo csapatában játszott. Mindmáig őt tartják a futballtörténelem legnagyobb cselkirályának, és népszerűsége egykor oly óriási volt, hogy a Maracana hazai öltözőjét róla nevezték el (miközben a másikat a Fekete Gyöngyszemről, Peléről).

Emlékeiből élt

„Életem legszebb emléke az 1958-as svédországi világbajnokság" – mondogatta elmélázva. Azon a tornán valóban utolérhetetlen volt, nem mindennapi képességeit Európában is megcsillogtatta. De szintén a svédországi világbajnoksághoz kötődik két anekdota is, amelyeket Garrincha neve fémjelez. 

Manuel labdarúgózseni volt, a pszichológusok szerint viszont kissé gyengeelméjű. A focin, a gyereknemzésen (3 feleségtől 14 gyereke született, mások szerint itt-ott nemzett gyerekei száma a harmincat is meghaladta) és a pián kívül semmi sem érdekelte. Az „ütődött Garrinchát” azonban mindenki szerette. Nos, azon a bizonyos 1958-as svédországi vb-n történt, hogy a döntőben Brazília a házigazdák válogatottjával csapott össze. A mérkőzés előtt néhány perccel Garrincha szó szerint tátott szájjal bámulta a lelátókat.

– Mondja mester, ma van a döntő? – kérdezte edzőjét. – Igen, fiam – válaszolt az. – És kivel játszunk? – A házigazdákkal. – Ááá, most már értem, miért van itt annyi ember…

Szintén Garrincha és ugyancsak a svédországi foci-vb. A történetet Pelé meséli Csak a foci című könyvében. 1958-ban Brazília viszonylag szegény ország volt, zárt társadalommal. Nem csoda, hogy a válogatott tagjai Svédországban láttak életükben először elemes, hordozható rádiót. A labdarúgók nagy része azonnal vásárolt is egyet, csak a focizseni Garrincha nézett gyanakvással az új találmányra. – Te miért nem vásárolsz? – kérdezték csapattársai. – Nem kell, ez svédül szól! – válaszolta. Győzködték, ha hazatérnek, ott majd portugálul fognak beszélni benne. Garrincha erre immár kissé mérgesen mondta: – Ha itt idegenül szól, otthon hogyan beszéljen az én nyelvemen? Olyan nincs, ember!

Menthetetlen volt

Abban az évben a Botafogo vezetőivel is összekülönbözött, mivel anyagi követelésekkel állt elő: hasonló juttatásokat kívánt magának, mint Pelé a Santosban. Játéka közben színtelenebbé vált, gyakran csak lézengett a gyepen. Végül átszerződött a Sao Pauló-i Corinthiansba. 1969-ben végül a Flamengóból vonult vissza. Bemutatókon ugyan még részt vett, de 1973-ban végleg szögre akasztotta a stoplis cipőket. Búcsúmeccsén a Maracana stadionban 131 ezres közönsége ünnepelte a cselkirályt...

Következtek a megismételt elvonókúrák, de a barátok, játékostársak, különböző szervezetek és a brazil labdarúgó-szövetség segítsége sem tudta megmenteni szenvedélyétől. Még nem volt 50 éves, amikor 1983. január 18-án alkoholmérgezés miatt kórházba szállították, de az orvosok már nem tudtak rajta segíteni – mája másnap felmondta a szolgálatot.