A verhetetlen Rocky

„Nem akarom, hogy úgy emlékezzenek rám, mint egy megvert bajnokra.”

(Rocky Marciano)

Hasonló teljesítményre még Joe Luis vagy Muhammad Ali sem volt képes. És a mércét napjaink két kiválósága sem fogja teljesíteni: Vlagyimir Klicsko, az A célkalapács három vesztes mérkőzést könyvelhet el, míg bátyja, Vitalij, a Vasököl, képletesen szólva két alkalommal fogott padlót. Egyébként Sylvester Stallone filmjének mindössze annyi köze van Marcianóhoz, hogy a színész-forgatókönyvíró tőle kölcsönözte a Rocky nevet.

Marcianónak olasz gyökerei voltak, nagyapja patkolókovácsként vándorolt ki 1914-ben Nápolyból az ígéret földjére. A legendás bokszoló Rocco Francis Marchegiano néven látta meg a napvilágot 1923. szeptember 1-jén. Hatan voltak testvérek, a körülményekhez képest nem éltek rosszul az Államokban. Marciano egy tüdőgyulladás nyomán fellépett szövődmény következtében szinte nem érte meg a második születésnapját, de erős szervezete legyőzte a betegséget. Szülei erősen vallásosnak nevelték, de a kis Marciano mégsem lett egy túlságosan szent fiatal: ideje nagy részét a baseballpályán töltötte, de kisebb-nagyobb verekedésekbe is állandóan belekeveredett.

A baseball egy ideig komolyan érdekelte, 15 évesen mégis iskolája amerikai futballcsapatának lett tagja. Nehéz természete miatt állandó összetűzésbe került tanáraival, diáktársaival, végül szakított a tanulással és a sporttal is. Iskolakerülő lett, az utca és a verekedés lett az élete. Később – apja unszolására – cipőeladó lett, olykor félprofi második ligás baseball csapatokban játszott.

Ökölvívás mindenek felett

Húszéves korában katonának vonult be, Angliában szolgált, ott volt a normandiai partraszállásnál 1944-ben. Katonasági ideje alatt kimenőkön néhány bokszmeccsen is részt vett, amatőr pályafutása itt kezdődött el.

Rocky rendkívül érdekes egyéniség volt: első ökölvívó-mérkőzései idején még dohányzott, kissé dundi és pocakos volt, rendszeresen ivott, falta az édességeket, a sportemberi élet egyetlen szabályát sem tartotta be, és csak azért bokszolt, mert utált mosogatni és egyéb munkát végezni katonáéknál... 1946-ban egy bokszgála szervezői összehoztak számára egy mérkőzést: ellenfele, egy Lester nevű amatőr bajnok nagyon megverte volna, ha Rocky nem rúgja gyomorszájon. Leléptették, és ezzel elkerülte a vereséget.

Visszatért a hadseregbe, de ugyanabban az évben résztvett az Amateur Athletic Union (AAU) bajnokságán. Az első két fordulóban már az első menetben kiütötte ellenfeleit, bekerült a döntőbe, ahol azonban – sérült könyökkel – vereséget szenvedett. Az orvosok azt javasolták neki, hogy ilyen kézzel soha ne legyen nehézsúlyú ökölvívó.

Egy év múlva Rocky Mack néven a 15 menetre tervezett mérkőzésen Lee Epersont a harmadik menetben kiütötte. (Marchegiano ekkoriban vette fel a Rocky Mack, majd a Rocky Marciano „művésznevet”, miután állítólag megelégelte, hogy a konferansziék képtelenek helyesen kiejteni a valódi nevét.)

A siker arra ösztökélte, hogy komoly edzésbe kezdjen: 1948-ban résztvett az olimpiai selejtező tornán, első ellenfelét kiütéssel, a másodikat pontozással győzte le, de kiújult kézsérülése megakadályozta, hogy bekerüljön az olimpiai csapatba.

Első mérkőzésére a profik között 1949. május 23-án került sor, pontozással vert meg egy bizonyos Don Mogardot. Alig fél év elteltével már a Madison Square Gardenben lépett fel, Carmine Vingot küldte az álmok világába a 6. menetben. Minden útjába került ellenfelét legyőzte – általában kiütéssel – így 1951-ben ő lett a kihívója Joe Louisnak, akit annyira tisztelt, hogy a mérkőzés elején óvakodott attól, hogy megüsse. A 8-ik menetben viszont akkora pofont kent le a legendának, hogy az majdnem kiesett a ringből.

1952-ben már a világbajnoki címért küzdhetett: ellenfele egy másik legendás öklöző, Jersey Joe Walcott volt. Az összecsapásra Philadelphiában, 1952. szeptember 23-án került sor, és Rocky belekóstolt abba, milyen már az első menetben padlóra kerülni. A 11. menet végére Rocky teljesen meg volt zavarodva, szeméből folyt a vér. A 13. menetben azonban maradék erejét összeszedve kiütötte ellenfelét, és ő lett a nehézsúly új világbajnoka. A visszavágón azonban két és fél perc alatt elintézte Walcottot, aki a mérkőzés után végleg visszavonult. (Később Walcott neves ökölvívó-bíró lett, ő vezette 1965-ben a Muhammad Ali-Sonny Liston világbajnoki mérkőzést).

 A repülő koporsó

Rocky az utolsó mérkőzését Arhie Moore ellen vívta 1955-ben. Az összecsapásra a Yankee stadionban került sor New Yorkban több mint 60 000 néző előtt. Marcianóra életében másodszor számoltak rá, mikor az egyik ütéstől féltérdre ereszkedett. Ám Moore minden igyekezete ellenére sem tudta kiütni a bajnokot. Moore kétszer kerül padlóra, mígnem a kilencedik menetben Rocky hatalmas ütészáport zúdított ellenfelére, akit a bíró kiszámolt. Ez volt minden idők egyetlen veretlen nehézsúlyú bajnokának utolsó mérkőzése, nem sokkal később Marciano – 33 évesen – bejelentette, hogy visszavonul, és nem bokszol többé.

1969. augusztus 31-én éjjel, egy nappal 46. születésnapja előtt tragikus repülőgép-balesetet szenvedett. Marciano egy fogadásra utazott Iowába, ám a pilóta hibájából Cessna típusú gépe a földbe csapódott, és a balesetben az ökölvívó is életét vesztette.

Rocky Marciano a következő évtizedekben legendává vált a sportág rajongóinak körében, ám világbajnoki címe ellenére sohasem került be a legnagyobb bokszolók panteonjába. A szakértők már pályafutása idején is gyakran kritizálták őt pontatlan ütései és szegényes technikai repertoárja miatt, ám páratlan erejével és bámulatos kitartásával összes mérkőzésén ellensúlyozta tudásbeli hiányosságait. A bajnok erényeit talán az az újságíró fogalmazta meg legkiválóbban, aki kijelentette, hogy ha a világ összes bokszolóját összezárnák egy szobába, akkor onnan valószínűleg Rocky Marciano távozna a saját lábán.