Leszerepelt a „szerethető csapat”

Bár Egervári Sándor szövetségi kapitány a bukaresti mérkőzést követően azt nyilatkozta, hogy nem szabad megkérdőjelezni az előrelépést, valószínűleg mégis mindenki ezt teszi. Ez a nyilatkozat inkább önigazolásként hat egy olyan meccset követően, amelyen kilencven perc alatt a magyar játékosok csupán egyszer találták el a kaput, az ellenfél pedig mindenben fölénk nőtt. A szurkolók és a szakemberek nem is annyira azt várták, hogy a román fővárosban egy rossz sorozatot szakítsunk meg (bár azért jó lett volna): a válogatott ugyanis 1958 óta nem nyert idegenben Románia ellen, hosszú évtizedek óta gólt sem lőtt Bukarestben. Talán még azt sem várták, hogy végre tétmérkőzésen egyszer nyerjünk mi is 25-30 év után idegenben, hanem inkább azt, hogy a csapat emelt fővel hagyja el a pályát. Azt, hogy tegyen meg mindent a jó szereplés érdekében – ha nyerni nem is sikerül. Ám sem a lelátókon ülők, sem a képernyők előtt kezüket tördelők nem látták azt, hogy a magyar játékosok legalább akartak volna. A mérkőzés statisztikája valamint a gyepen mutatott vergődés az utóbbi évek egyik legsiralmasabb magyar produkcióját jelentette. Pedig az összecsapás előtti önbizalomról árulkodó pozitív kijelentések (beképzelt jósolgatások?) másra engedtek következtetni. Csakhogy Egervári Sándor és a magyar játékosok – nyilatkozataikkal ellentétben – nem fogták fel azt, hogy mit jelent a magyar-román mérkőzés. Azt, amit a szerbek és a horvátok számára a múlt pénteki belgrádi mérkőzés. „Élet és halál” kérdését – még akkor is, ha a szerbeknek már semmi esélyük nem volt a második hely megszerzésére. Ám az ilyen hozzáálláshoz Szalaiéknak Erdélyben kellett volna születniük – gondolhatnák egyesek. És mégsincs igazuk. Hiszen visszaemlékezhetünk a Lothar Mattheus által vezetett csapatra. A német szakember ki is jelentette: valószínűleg nem a legjobb, legtehetségesebb játékosokat választotta be a kezdőcsapatba, de az biztos, hogy a legjobb formában levők játszanak. És ez látszott is a pályán: lehet, hogy a válogatott vereséget szenvedett, de a motivációval nem volt gond. Dzsudzsákék viszont nem gondoltak arra, hogy amikor a szlovákok, szerbek, horvátok vagy arománok játszanak a magyarok ellen, akkor azok nem 11-en vannak a pályán, hanem sokkal többen. Példa erre az együttes nélküli Ciprian Marica és a klubjában csereként is alig játszó Gabriel Torje: mindketten a maximumot nyújtották a mérkőzésen. Ahogy az összes többi csapattárs.

Kár lenne azonban kizárólag a motivációs tényezőre fogni a kudarcot. Az csupán az egyik vetülete volt a játéknak. Victor Piţurcă legénysége azonban az összes többi elemben leiskolázta Egervári Sándor csapatát. Ami nem is csoda, hiszen a magyar szakember a tavaly szeptemberi magyar–holland vb-selejtező után újból óriási, kapitális hibát követett el: a védelemben kísérletezett. Az oranje ellen Budapesten akkor a védekező középpályás Elek Ákost balhátvédként játszatta, Korcsmár Zsoltot pedig középpályásként. Bukarestben hasonló volt a helyzet. Igaz, az U21-es vb-bronzérmes csapatban Korcsmár a középpályán játszott, ám az utóbbi években középhátvédként nyújtott kiváló teljesítményt. Egervári azonban újra a középpályára küldte, hátra pedig olyan kettőst (Lipták-Guzmics) nevezett a védelembe, amely együtt eddig csupán a telki edzőközpontban szaladt össze egymással. Az eredmény magáért beszél.

A bukaresti fiaskó nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar válogatott egyelőre nem tud felnőni a feladathoz: sorsdöntő mérkőzésen nem tud komoly eredményt elérni. A selejtező csoportokban továbbra is csak a harmadik-negyedik hely elérése lehet a reális cél. Az Egervári Sándor által hangoztatott „szerethető csapat” pedig – a román fővárosban mutatott szégyenteljes kínlódásával (az észtek elleni keddi mérkőzés lapzárta után ért véget) – finoman fogalmazva is sokat esett a szurkolók szemében. Ilyen játékkal valószínűleg a következő Európa-bajnokságra sem jutnak ki Komanék, pedig akkor már nem 16, hanem 24 csapattal rendezik meg a kontinenstornát.