Jónyer-kifli az utókornak

– Manapság, amikor a sportág világbajnokságain a legjobb nyolc, négy között minden asztalt a kínaiak, koreaiak állnak körül, már az is felfoghatatlan, hogy négy vb-arany birtokosa. Emellett igaz, hogy az ötödiket szinte a szó szoros értelmében ellopták öntől?

– Mire gondol?

– Az ütőjére.

– Persze, hogy igaz. Az 1973-as vb-n Szarajevóban a páros döntőre menet alig indulás előtt végeztem az ütőm ragasztásával, ezért a buszon a táskám tetejére tettem, hogy kicsit száradjon még. Egy ismeretlen fiatalember pedig egyszer csak felkapta, és elfutott vele. Gergely Gabitól kértem kölcsön az ő ütőjét, de abszolút nem rám szabták, rövid és vastag volt a nyele, csiszolgatnom kellett, tulajdonképpen el kellett rontanom.

– Vajon mennyi múlott ezen az afféron?

– Az a két pont biztosan, amivel kikaptunk. A döntő szettben, 19:19-nél két olyan labdát adtam fel túl magasra, amit a saját ütőmmel soha nem teszek. Illetve azzal már korábban nyertünk volna. Így viszont másodikok lettünk, és a jóakaróim azt kezdték híresztelni, nem is lopták el az ütőmet, hanem elfaragtam vagy eladtam.

– Ennél vadabb szóbeszéd már csak akkor kelt szárnyra, amikor 1977-ben a birminghami vb-n ugyancsak Klampár Tiborral 20:11-ről kaptak ki. Hitte volna, hogy onnan is ki lehet?

– Ki bizony, méghozzá egy-két perc alatt. Arra a meccsre is azt mondták, elszórakoztuk, eladtuk. Hozzáteszem, ha Klampárral 4-5-szörös világbajnokok vagyunk, senki nem szólhatott volna egyetlen szót sem.

– Mint ahogyan akkor sem, ha másik „aranyos” páros partnerével, Gergely Gáborral egyszer sem nyer. Ez 1975-ben, Calcuttában mégis sikerült, akkor sem akármilyen körülmények között.

– Hát nem. A döntőbe jutásért játszottunk a francia Secretin, Constant párossal, 2-1-re és 20:16-ra vesztésre álltunk. Ekkor azonban félbeszakadt a mérkőzés, mert épp a mi asztalunknál ázott be a csarnokot fedő ponyva. Bementünk az öltözőbe, lefeküdtem a padra. Arra még emlékeztem, hogy Zoli (Berczik Zoltán szövetségi kapitány –
a szerk.) narancsot csepegtet a számba, aztán elaludtam, és Zoli azzal ébresztett, folytatódik a meccs, csak egyetlen poén kell a franciáknak. Gergely Gabi szervált, én pedig mindent egy lapra téve négy olyat pörgettem, hogy a túloldalon már egyszer sem értek labdához. 20:20 után kiegyenlítettük a szettet, nyertünk, a döntőben pedig megvertük Surbeket és Sztipancsicsot, akiket addig még soha.

– Utóbbit ugyanott, Calcuttában az egyéni fináléban is legyőzte, 0-2-ről. Mindig ilyen jól kezelte a szorult helyzeteket?

– Kénytelen voltam. Már a vb-re is úgy készültem, hogy fél évvel korábban lebuktam a vámon – hiába, jól működött az ügynöki hálózat –, az utazás előttig el voltam tiltva, az útlevelemet is bevonták. Berczik az állami vezetésnél kilincselt, hadd utazzak ki, én meg közben nehogy leégjek, ha végül tényleg mehetek, napi 14 órát edzettem, futottam, kerékpároztam. Azt mondtam magamban, nincs még egy ilyen állat, aki ennyit tud melózni, és ekkora az akaratereje. Mellőztem a kávét, az alkoholt, az erős paprikát, zsírosat sem ettem, ráadásul már a vb helyszínén, Indiában elkaptam egy gyomorfertőzést, fogytam hét kilót. Olyan gyors voltam, mint még soha.

– Lám, mit tesz az ideális felkészülés. A vámügy, eltiltás, gyomorfertőzés kombináció vajon az utódokból is valami  hasonlót hozna ki ?

– Ugyan már. Ma már a pici gyerekeken is azt látom, hogy idegbetegek, remeg a kezük, ha két labdát elrontanak. A 11 pontra menő szettet a televízió miatt találták ki, de a fiatalok kárára. Én viszont Calcuttában négy meccset nyertem 0-2-ről. Sőt, azzal kezdtem, hogy az első fordulóban az állandó mumusom, a svéd Wikström 2-1-re és 17:12-re vezetett ellenem, négy labdára voltam a kieséstől. Ekkor a lányom keresztapja elment a palánk mellett, hatalmas darab ember volt, nem lehetett nem észrevenni, ráadásul odakiabált nekem: Pista, mit csinálsz? Ettől mintha felébredtem volna, zsinórban kilenc pontot nyertem, győztem a szettben, a mérkőzésen, a vb-n.

– Az egyéni diadal a legértékesebb, vagy a szurkolók számára legfeledhetetlenebb 1979-es phenjani csapatarany?

– Igazából majdnem mindenki az egyéni sikert tartja a legnagyobbra, de az, hogy amikor csapatban nyertünk, a kínaiakat kétszer is nagyon simán megvertük, mindennél többet mond. Annyira együtt voltunk, úgy éreztük, egy hétig egyfolytában játszhatunk, akkor sem lenne esélyük ellenünk a kínaiaknak.

– Mit tudtak akkoriban, amit ők nem? És mit tudnak ők manapság, amit senki más?

– A fonákpörgetéseinkkel vertük meg őket, mert a tollszár ütőfogásuk miatt féloldalasan játszottak. Ma viszont a kínai fizikum és gyorsaság mellé már ők is európai módon fogják az ütőt.

– Ön tizenhárom éves koráig nem fogta sehogy sem, akkor kezdett pingpongozni. Ma már eltanácsolnák, ha ilyen későn jelentkezne?

– Az biztos. A franciák például 4-5 éves gyerekeket már bentlakásos módon edzenek, ami szerintem abnormális. Tízéves korukra viszont szinte mindent tudnak, ezzel húztak el az európai mezőnyben.

– Hogy hozta be a tízéves lemaradását? Tehetséggel? Szorgalommal?

– Is-is. Én is focival kezdtem Diósgyőrben, de már annak is örültem, ha a labdaszedők közé kerültem. Mellette kosaraztam, aztán megtetszett a pingpong, mert az iskolában volt egy asztal, azon egyre gyakrabban ütögettünk. A fizikatanárommal néha még óra helyett is. Egyre jobban ment, elindultam egy iskolák közti versenyen, igazolt játékosok között. Szegények voltunk, nem telt ütőre, az asztalos papám fabrikált egyet mahagóni fából, a két oldalára egy-egy centi hungarocellt ragasztottunk. Furcsa volt, állatira kopogott, de a versenyt végül én nyertem meg igazolt versenyzők előtt is. Ezután hívtak egyesületbe játszani, de csak két-három edzésen vettem részt, mert elkenődtem attól, milyen jók a többiek. Szerencsére kezdődött a nyári szünet, mi pedig egy haverommal kölcsönkértünk egy asztalt a Diósgyőrtől. Talicskával elvittük hozzájuk, felállítottuk a cseresznyefa alá, két és fél hónapon át minden áldott nap edzettünk reggel nyolctól sötétedésig. Ha megéheztünk, felmentünk a fára, ettünk egy kis cseresznyét, aztán folytattuk. Nyár elején még a haverom adott tizenöt fórt nekem, őszre már én neki hármat. Jó érzés fogott el attól, hogy napról-napra javulok. Amint szeptemberben visszakerültem az egyesületbe, mindjárt stabil csapattag lettem, majd vezéregyéniség. Vidékiként felkerültünk az NB I-be, 1967-ben már kivittek a világbajnokságra. Ugyan nem játszottam egyetlen mérkőzést sem, de az edzőterem réme voltam, mert ott is egész nap pingpongoztam.

– Fanatikusan, félőrült módjára űzte a sportágát, ami nem a munkája, hanem az élete volt. Ha a maiak is ezt tennék, ugyanoda juthatnának? Halomra verhetnék a kínaiakat is? Vagy más világ volt, más edzőkkel, környezettel, hátországgal?

– Más volt, egészen más, de ettől még nem értek egyet azzal, ha manapság megmagyarázzák az edzők, hogy a modern asztaliteniszben elég napi másfél-két óra játék. A menőknek talán már igen, ők mindent tudnak. De a mieinknek, akik ettől messze vannak, még nem. Sokkal több időt kellene rászánni, mert a pingpong, pláne az új elemekkel, nagyon nehéz játék. Az ember, ha csak egy-két napot kihagy, már kezdheti elölről.

– Ráadásul úgy tűnt, itthon egészen a közelmúltig még az asztalnál volt a legkisebb a baj. Mert ami a szövetség vezérkarában végbement, az a kívülálló számára átláthatatlan, minősíthetetlen volt. Büntetőügyben vádlott exelnök, Pákh Imre, üzlettársa által leszúrt alelnök, Marschalek Ákos, a diktatúra ügynökeként kipellengérezett, állítólag mindenről lemondó, majd ezt cáfoló, eltűnő és feltűnő technikai igazgató, Juhos József. Hogyan kötelezhette el magát ilyen irányítás mellett?

– Pákh Imre kezdetben kiváló választásnak tűnt…

– Igen, hallottam, hajdan még szentpétervári egyetemistaként az önök tolmácsaként kötelezte el magát a sportág mellett, érdek nélkül, rajongóként. Aztán Amerikában élő milliárdos, műkincsgyűjtő vált belőle, akinek, hittük akkor, a pénz sem akadály. Mikor és mi romlott el?

– Folytatom onnan, hogy az elnök nemcsak kiváló választásnak tűnt, nagyon jól is indult. Jártuk a vidéket, mindenhol elmondtuk, mit szeretnénk. Aztán háromnegyed év után elkezdődtek a gondok. Fogalmazzunk diplomatikusan, Pákh Imre befogadó taktikája nem jött be, nem lehet mindenkit bevonni a közös munkába, irányításba. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy Pákh úrral leülünk, megbeszéljük a teendőket, egyetértünk, emlékeztetőt is írunk róla, majd mindennek az ellenkezője valósul meg. Marschalek Ákos általános alelnök részéről sorra jöttek a negatív visszajelzések, először arra gondoltam, még szoknom kell a szövetségi munkát, valamit nem jól csinálok. Aztán rájöttem, csinálhatok bármit. A sportág kezdett kettészakadni, bár egy ideig próbáltuk egyben tartani. Végül Pákhnál célt érhettek, mert engem tiltott ki a napi munkából. Nevetségesnek és jogszerűtlennek éreztem, ezért úgy döntöttem, ebben így tovább nem veszek részt.

– Nem inkább az edzőtermeket, versenyeket kellene járnia, hogy tehetséges utódjelölteken akadjon meg a szeme, akiknek megtaníthatná a Jónyer-kiflit?

– Azzal ma már nem lehetne meccset nyerni, úgy felgyorsult a pingpong, hogy az asztal felett kell lesöpörni a labdát. Egy-egy meglepetés pontra viszont még jó lehet. Egyébként a versenyeket járom, és a fejemben megszületett az új magyar játékelem is, amelyet szeretnék bevetni. Nagyon erős, fiatal gárdával új alapokról kell indulni, jelentős hangsúlyt fektetni a vidékre, mert az igazi tehetségek onnan érkeznek.

– Esetleg éppen Miskolcról?

– Mindegy, honnan. De úgy szeretnék majd elbúcsúzni ettől a világtól, hogy egy magyar asztaliteniszezőnek még szívből gratulálhassak.