Emelt fővel vonult vissza Klein László

Elsőre nem vállaltam el, azt mondtam, hogy kicsi kapuban nem lövetem magam. Fél éven keresztül kérlelt kitartóan, és ezután azt mondtam, adok egy esélyt neki is és magamnak is. Elmentem edzésre, és azóta ott ragadtam. Annyira megtetszett az a játék, hogy most vasárnap hagytam abba. Úgymond neki köszönhetem, hogy 15 évig futsaloztam, mert ha akkor nem ennyire kitartó, lehet, nem így alakul.

– Röviden össze tudná foglalni a futsalos pályafutását? Ez időszak alatt melyik volt a legkellemesebb élménye?

– Udvarhelyen 2002-ben kezdtem el futsalozni. 2003-ban megnyertük a bajnokságot (az első országos bajnokság döntő tornáját épp Udvarhelyen rendezték –szerk. megj.), és egészen 2006-ig ott is játszottam. A 2006–2007-es szezonban a Marosvásárhelyi Izorephez kerültem, a következőben a Dévai CIP-nél folytattam, a 2008–2009-es idényben Sepsiszentgyörgyön, majd 2009-től 2014-ig a Marosvásárhelyi City’usnál. Ezután visszamentem Udvarhelyre.

Az udvarhelyi együttessel szerzett arany sokkal többet jelent számomra, mint a többi. Ezekért meg is küzdöttem. Úgy érzem, a négy vásárhelyi bajnoki címből egy volt megérdemelt, a többi papírforma szerint alakult, mivel a román válogatott alkotta a keretet, nem volt ellenfél.

– Mi a titka, hogy még 41 évesen is a csapat egyik meghatározó tagja?

– Azt kell tudni, hogy a teremlabdarúgásban egész más a kapusok dolga, mint a nagypályás fociban. Sokkal gyorsabb a játék, és a kemény pálya megterheli az ízületeket. Én már lassan érzem ezeket a dolgokat. A szervezet nem olyan 41 évesen, mint huszonévesen. Nem is regenerálódik olyan hamar. Nemrégiben épp Jaxival beszéltük meg, hogy számomra már nem előny, ha edzésre járok, mivel megterhelő.

– Megbánta, hogy az életét a focizásra áldozta?

– Már gyermekként az volt az álmom, hogy válogatott játékos legyek. Ahhoz, hogy az ember valamit elérjen a céljaiból, azért áldozni is kell. Én többek közt azt áldoztam fel, hogy fiatalon nem buliztam annyit, mint a mai fiatalok. Bár nem a nagypályás labdarúgásban, de végül a futsalban válogatott játékos lettem. Tehát elértem a célomat. Most abbahagytam a futsalozást, és még több időm jut a nagypályás keresztúri csapatra. Jelenleg próbáljuk megmenteni, fellendíteni az együttest. Visszatérve a futsalozásra, úgy érzem, megérte ezzel foglalkozni. Például olyan helyekre jutottam el a válogatott által, hogy civil emberként nem engedhettem volna meg magamnak. Brazíliától kezdve Kínáig végigjártam a világot.

– Tapasztalt játékosként hogyan értékeli a romániai futsal elmúlt 15 évét?

– Ha most kellene választani, ugyanolyan körülmények között melyik kerülne előtérbe: a nagypályás labdarúgás vagy a teremlabdarúgás?

– Mind a kettőt nagyon szeretem, de a futsalban értem el kiemelkedő sikereket. Sajnos elég későn kezdődött el a futsal-pályafutásom. Huszonhét éves voltam, amikor az udvarhelyi csapatba bekerültem, de csak ekkor kezdődött el az országban ez a sportág. Azt is tudni kell, hogy abban a keretben én voltam a második legfiatalabb játékos. Csak Gál István volt nálam fiatalabb. A múlt héten beszéltük Szőcs Lászlóval és Szécsi Barnával, hogy nemrég szétnéztek ketten az öltőzőben, s rájöttek, hogy 32 évesen most ők a rangidősök. Ez jó dolog, mert azt jelenti, hogy van utánpótlás.

– Ha lett volna rá lehetősége, a román válogatottságot lecserélte volna magyarra?

– Sajnos már nem lehet váltani. Régebben volt egy feltétel: ha két évig nem voltál más válogatott tagja, akkor lehetett váltani. Mostanra ezt eltörölték. Viccesen mindig megjegyeztem, hogy 155-szörös válogatott vagyok, de lehet hogy nem a jó csapatban. Szívem szerint persze inkább a magyar válogatottban játszottam volna. De az embernek büszkének kell lennie arra, hogy bekerült egy nemzeti csapatba. Én úgy érzem, Udvarhelynek a hírnevét éppúgy vittem magammal, mint a szülővárosomét, Székelykeresztúrét. Azt mindig hangsúlyoztam, hogy nemcsak udvarhelyi, hanem keresztúri is vagyok.

– Milyen gondolatok forogtak az agyában, milyen érzés töltötte el, amikor elbúcsúzott az udvarhelyi csapattól, a közönségtől, a futsaltól?

– Attól függ, hogy miként fogja fel az ember. Ha úgy gondolkozom, hogy sikeres pályafutást zártam le, akkor pozitívumként tekintek erre a pillanatra. Nem igaz, hogy még egy-két évig nem tudtam volna folytatni, hiszen még leülhettem volna a kispadra, és amikor szükség van rám, akkor beállok a kapuba. De úgy éreztem, hogy ennyi elég. Rövid idő alatt le lehet rombolni, amit az évek alatt felépített az ember. Nem volt könnyű döntés, de arra az elhatározásra jutottam, inkább emelt fővel búcsúzok, és nem pedig a hátsó ajtón, lesütött fejjel. A másik ok a családom volt. Ahhoz, hogy tizenöt évig futsaloztam, áldozatot kellett hozni. Ennek főleg a családom itta meg a levét. Ezúton is szeretném megköszönni nekik, hogy ezen időszak alatt maximálisan mellettem voltak, támogattak.

– Hogyan tovább?

–Segítem tovább a keresztúri focicsapatot, de egyelőre visszavonulok a futsaltól. Pont azért, hogy több időt tölthessek a családommal. Nem szeretném azt hallani otthon a kislányomtól, hogy: apa, megint mész el focizni? Jelenleg Székelykeresztúron önkormányzati képviselő vagyok, emellett pedig csatlakoztam egy vállalkozáshoz.