Ismertségre és elismertségre vágyó hivatás

Az erdélyi magyar gyógypedagógusok munkájából kíván ízelítőt nyújtani a könyv, amely elsősorban a szakma képviselőit kívánja megszólítani, de a normál oktatásban dolgozó pedagógusokat, illetve a sajátos nevelési igényű gyerekek szüleit is. A Nagy Szilárd (képünkön) elnökölte egyesületbe egyébként nemcsak gyógypedagógusok tartoznak, hanem a segítő szakma képviselői is, szociális munkások, pszichológusok, valamint óvónők és tanítónők is. „Szükség van arra, hogy nyissunk a nagyközönség, a társadalom »ép« tagjai felé is, hogy ismertebbé váljon a munkánk. A gyűjtemény ötleteket, megoldásokat, lehetőségeket sorakoztat fel, és további tervek szövögetésére ösztönöz” – tette hozzá Nagy Szilárd.

Az „utazótanár” munkája

A mintegy 300 tagot számláló, kolozsvári székhelyű egyesület kiadványában szó esik többek közt hallássérült, autizmussal, idegrendszeri, tanulási zavarokkal, fogyatékkal élő gyerekek, illetve koraszülöttek fejlesztéséről. Ily módon átfogó, perspektivikus képet is nyújt a szakmáról, amelyről olykor hiányosak vagy homályosak a normál oktatás szereplőinek ismeretei. A szakmabeliek ezért igyekeznek valamelyest átjárhatóbbá tenni a normál és a gyógypedagógia között húzódó határvonalat. Erről a nyitásról beszélt Péter Ildikó, a kolozsvári Onisifor Ghibu iskola úgynevezett „utazótanára”, segítő tanára, aki gyógypedagógusként normál iskolában tanít speciális nevelési igényű gyerekeket, így a munkája összekapcsolja a két területet.

Milyen egy ennyire sajátos közegben dolgozni, együttműködni, mediálni? – hangzott el a kérdés a könyvbemutató alkalmával tartott kerekasztal-beszélgetésen. „Sajátos terület ez, de hát mi nem sajátos a gyógypedagógiában? Az utazótanárság hidat képez a két terület, a gyógypedagógusi munka és az ép gyerekek tanítása között, és bevonja az utóbbiak szüleit és pedagógusait is – mondta Péter Ildikó. – Mi vagyunk azok, akik a speciális intézmény határain túllépünk, és kimegyünk a tömegoktatásba. Saját speciális módszereinkkel próbáljuk fejleszteni a gyerekek képességeit. Normál iskolában tanítjuk a speciális nevelési igényű gyerekeket, megpróbáljuk őket úgy kezelni, felzárkóztatni, hogy megmaradhassanak a tömegoktatásban, és képesek legyenek elvégezni az iskolát. Célcsoportunk a tanulási zavarral, alkalmazkodási és viselkedészavarral küzdő gyerekek, de szüleikkel és pedagógusaikkal is nagyon szoros kapcsolatot ápolunk.”

Befogadó iskola, „érzékenyítő” napok

Az úgynevezett befogadó iskolában ez hosszú folyamat, hiszen sok év telik el, míg megértik, megtanulják tisztelni és figyelembe venni a segítő tanárok munkáját. „A pedagógusok érzik, hogy segítjük a gyerekek fejlődését, jelenlétünkkel pedig az ő munkájukat lendítjük előre. Nem emeljük ki ezeket a gyerekeket a közösségből, hanem a partnerórák keretében a saját osztálytermükben foglalkozunk velük. Az egyéni órák is nagyon fontosak, sok tanítónő viszont határozottan kéri, hogy a tanórákon is vegyünk részt, akadályozzuk meg, hogy zavarják az órát” – ecsetelte a gyógypedagógus.

Hogy az „utazótanárok” milyen mértékben tudnak részt venni mindkét közösség életében, elsősorban attól függ, hogy mennyire képesek dinamikusan mozogni abban a közegben. Ott azt várják el tőlük, hogy megfelelő kommunikációs körülményeket teremtsenek, a sajátos nevelési igényű gyerekek megfelelőképpen kommunikálhassanak ép kortársaikkal és a pedagógusokkal is.

Hasznos lenne rendszeresen úgynevezett „érzékenyítő napokat” szervezni a magyar iskolákban – ennek keretében pedig olyan élethelyzeteket teremteni, amelyben az egészséges gyerekek megtapasztalhatják, mit jelent fogyatékkal élni. „A diákok igazából nagyon érzékenyek, és még fogékonyabbá lehetne tenni őket, ha lenne erre alkalom és erőforrás” – tartja Péter Ildikó. Körülbelül 10-15 éve tendenciaként érzékelhető, hogy egyfajta híd képződik például a halló és siket gyerekek között: a sajátosság már nem annyira ismeretlen, idegen jelenség, mint korábban, amikor a diákok aligha szembesültek azzal, hogy milyen is lehet egy siket gyerek élete.

Nőuralom az egyetemen

Kiss Szidónia, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakának adjunktusa a szakma iránti érdeklődésről, az egyetemi képzésről beszélt. „A gyógypedagógus-képzés az Alkalmazott Pszichológiai Intézetben zajlik, ahol az elméleten kívül gyakorlati felkészülést is igyekszünk biztosítani a hallgatók számára: intézményekbe látogatnak, dolgoznak, önkénteskednek, tapasztalatot szereznek. Az még korántsem biztos, hogy a fiatal már az egyetemen átlátja-e, mire is adta a fejét...” – mutatott rá az egyetemi oktató.

Szerinte a gyógypedagógusi tulajdonképpen nem is szakma, hanem hivatás. A jelentkezők közül akadnak, akiket menet közben elriaszt a felismerés, hogy valójában mit is jelent ez a munka, előfordulhat, hogy túl nehéznek, túl felelősségteljesnek találják. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy rendszerint sokkal több lány választja a gyógypedagógiát – jelenleg nem is tanulnak fiúk ezen a szakon. „Az egyetem utáni elhelyezkedési lehetőségekről nincsenek konkrét felméréseink, az első fokozati vizsga azonban már elégtételt jelent, valamint az is, ha pozitív visszajelzést kapunk az iskoláktól, kollégáktól” – fejtette ki az egyetemi adjunktus. A meghirdetett oktatási helyek mindenesetre rendre betelnek, nem csökken a jelentkezők száma, sőt, Magyarországról is érkeznek Kolozsvárra gyógypedagógiát tanulni.