Tíz (9+1) zenei est a Sétatéren

Úgy írták, deCAMERon, így reklámozták a rendezők azt a kamarazenei fesztivált, amelyet harmadik alkalommal tartottak a kincses városban, és amelynek ötletgazdája, szíve-lelke Kostyák Előd csellóművész, a Kolozsvári Kamarazenei Műhely vezetője. Tulajdonképpen csak kilenc koncertre került sor a sétatéri Kaszinóban, ezért a címben szereplő zárójeles pontosítás. A sorozat utolsó előadását ugyanis – éppen a rendkívüli érdeklődésre való tekintettel – a Babeș–Bolyai Tudományegyetem nagytermében tartották. Rohmann Imre zongoraművész, Perényi Miklós gordonkaművész és Selmeczi János hegedűművész, no meg a közönség meg is érdemelte a helyszínváltoztatást.

Elöljáróban: még ha időnként szűkösnek is bizonyult a Kaszinó előadóterme, kiváló ötletnek bizonyult a helyszínválasztás. Az épület külső-belső eleganciája, a terem megfelelő akusztikája jó környezetet biztosított a rendkívüli előadások megtekintéséhez-meghallgatásához. Mivel tíz este tíz remek koncertjéről lehetetlenség lenne írni, ezért hadd szóljak csupán kettőről, amelyek újszerűségükkel, minőségükkel különös kategóriát képviseltek. A három éve elhunyt kiváló kolozsvári oboaművész, Szövérdi Márton, a kolozsvári Transilvania Filharmónia szólamvezetője emlékére rendezett hangverseny külön érdekessége volt, hogy a muzsikusok között ott volt a néhai művész két lánya. Az est megnyitójaként hangulatos Haydn Divertimentót hallhattunk fúvós hangszerek (oboa, kürt, fagott és kontrafagott) előadásában. Egy Beethoven-remekmű (1. számú F-dúr, op. 59. „Razumovski” kvartett) kiváló tolmácsolása következett, amelynek hallgatása közben külön örülhettünk a Kolozsvárra ez alkalomból újra hazatért Selmeczi János sallangmentes, rendkívül cizellált hegedűjátékának. Zeneileg könnyedebb műfajúnak tűnt, de remekül szólt egy 19–20. századi angol zeneszerző, R. Vaughan-Williams Hat angol népdal fagottra és vonósokra című szerzeménye, amely lehetőséget adott Lakatos György magyarországi fagottművész játékának őszinte csodálatára. A zenei tortán a habot Selmeczi György erre az alkalomra komponált, remekbe szabott Concerto oboára, angolkürtre és vonósokra című darabja jelentette. Ritkán tetszett ennyire zenei ősbemutató...

A második előadás is fúvóshangszerekkel kapcsolatos. Az Erdélyi Szaxofonkvartett (Transylvanian Saxophone Quartett) a hazai zenei élet ismert és elismert együttese, egyediségük, szakmai tudásuk ellenállhatatlan vonzerőt jelent. A Kaszinóbeli koncertjüket még rendkívülibbé tette Szentpáli Roland tubaművész fellépése. Mi tagadás, mi külső szemlélők többnyire úgy vagyunk ezekkel a „nagy” hangszerekkel (nagybőgő, tuba, kontrafagott, üstdob stb.), hogy nem tudjuk elhinni: szólófeladatok megoldására is képesek. Nemcsak a hangszer, hanem az előadó is. Aztán mindig meglepődünk, amikor az ellenkezőjére csodálkozhatunk rá. A TSQ mindenesetre a tőle megszokott magas szintű professzionalizmussal játszotta Könczei Árpád nekik ajánlott szerzeményét, az In memoriam Balassi Bálint című darabot. Aztán következett az a gyönyörű tuba hangszín. Mert bizony ilyen is van, legalábbis akkor, ha a hangszert Szentpáli Roland szólaltatja meg. De esetében a dallamhoz, melódiához, hangszínhez virtuozitás is társul. Ami hiányzik: a tubára, mint szólóhangszerre írt művek sokasága. Sebaj, Szentpáli ezt is megoldotta: átiratok, saját szerzemények, és sok-sok humor. Nem túl sokan, de akadnak olyan zeneművészek, akik el is adják a portékájukat, zenei tudásukon túl egy kicsit humorizálnak is, beszélnek a közönséggel, információt közölnek. A kamarazenei fesztivál e koncertjének hangulatába a magatartás – és a szólista koncerthez nem illő fehér zoknija is belefért. Amire amúgy a fene sem figyelt oda, maga Szentpáli Roland hívta fel rá a figyelmet.

A zene kiváló volt. A fesztivál is. Jómagam már a deCAMERon tizedik kiadását várom – természetesen az összes közbeesővel együtt.