Szobrot kapott az „igazi” Mühle

Az „igazi” parkalapítónak nevezik Mühle Árpádot az avatásra invitáló hivatalos közleményben. De nem ő az egyetlen „igazi”, a szakirodalom még nyilván tart néhányat. Rejtő Jenő például megírta az igazi Trebitsch történetét, aki Buzgó Mócsing néven verekedte végig Afrika kocsmáit, de később kiderül, hogy ő az igazi. Mármint a Trebitsch. Bár utóbbi „igazinak” köze sincs a kertészethez és a parkalapításhoz, egyszerű, részeges matróz volt.

No, de hogyan lett Mühle Árpádból „igazi” parkalapító?

Néha nem is tudja az ember, milyen véletlenek folytán vonul be szobor képében is az örökkévalóságba. Az már valószínűleg a csúcs, ha az illetőt tévedésből saját fia érdemeiért vésik kőbe. Nem mintha másként nem érdemelte volna meg az elismerést, ám valószínűleg még sok zavaros víz lefolyt volna a Bégán, míg Mühle Vilmos, Árpád édesapja szobrot kap Temesváron.

A történet kezdete közel egy évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza: „Akkoriban született meg a javaslat, hogy hozzák létre Temesváron a személyiségek sétányát a város és a régió legjelesebb személyiségei szobrainak kiállításával – meséli Bodó Barna egyetemi tanár, a Szórvány Alapítvány elnöke. – Minden etnikum képviselőjét, így az RMDSZ-t is megkeresték a városházáról, hogy tegyen javaslatot. Mi nyolc személyre tettünk javaslatot, a listán egykori magyar polgármesterek, főispánok és egyéb személyiségek szerepeltek. Mühle Vilmost mi nem javasoltuk, mert németnek vallotta magát, de a fia, Árpád már magyarnak. Tudtommal valamelyik zöld szervezet javasolta, mert ők hozták létre azt az európai hírű, a hollandokéval versenyző rózsaparkot, saját nemesítésű fajtákkal is. Mi végül támogattuk az ötletet, de a saját nagyjainkat nem hagyjuk.”

A polgármesteri hivatal illetékeseinek – amolyan „madár madár” alapon – úgy tűnik, mindegy volt, melyik Mühle kap szobrot. Mert avatni nagyszerű dolog, még ha az autópálya csak félig is van kész, ha a tömbházról lefelejtik az erkélyeket, és szoborba öntött Mühle tulajdonképpen nem „az” a Mühle. Annak rendje s módja szerint a rózsapark bejáratánál megjelent a mellszobor, rajta a felirat: „Mühle Vilmos, a park alapítója.”

Ekkor nézhetett nagyot a Temesvár parkjainak történetével évtizedek óta foglalkozó, Németországban élő Kakucs Lajos történész. Azonnal észrevette, hogy a „nem jó” Mühle kapott szobrot, meglátását közzé is tette a Melyik Mühlét illette volna meg a Rózsapark alapítóját méltató szobor? című, a Nyugati Jelen című napilap hasábjain közölt cikkében. Kakucs írásából kiderül, hogy „az 1867-ben Magyarországra érkező Mühle 5 évig Délmagyarország legszebb magánkertészetében, a Begaszentgyörgyi Kiss család által 1815-ben alapítottban dolgozott igazgatóként. Begaszentgyörgy után Mühle Vilmost a Temesvár Józsefvárosi Niemetz Vencel kertészetében találjuk.” Miután elvette feleségül Niemetz Josefinát, a fiatalok belevágtak a virágkertészetbe.

„A Telek tér közelében bérelt földek mellé Mühle Vilmos időközben egyre többet földet vásárolt, így bővítve a 20. század elején 150 holdat kitevő kertjeit. Ezeket a kerteket – ahol az akkoriban ismert 3000 rózsafajtából 1200-at termeltek, és csak húszat hoztak forgalomba – 1881-ben megérdemelten nevezték a helyi Temesvarer Zeitung és a Délmagyarországi Közlöny újságírói valóságos rózsa-eldorádónak” – írja Kakucs. Mühle Vilmos 1908-ban hunyt el, tehát semmiféleképpen nem lehetett az 1929-ben létrehozott Temesvári Rózsapark alapítója.

Vilmos fia, Árpád, „az igazi” Mühle már tőzsgyökeres temesvárinak számított. Szerencsére folytatta apja mesterségét, és kiteljesítette annak csak részben megvalósult elképzeléseit. Niemetz Ferenc kertésszel közösen már 1902-ben kidolgozták az egész várost körülvevő, nagy vonalakban a volt vársáncot követő óriási városliget kialakításának tervezetét, a 100 holdas park, amely a tervezők elképzelése szerint az árnyas Ferenc József ligetet is magába foglalta volna, kisebb léptékben a bécsi Práter mintáját követte volna. A Román Nemzeti Rozariumot is jelentő Rózsapark megalapítását végül a Román Kertészek 1929. május 13-án, Temesvárott tartott kongresszusán határozták el. Az eredetileg 25 170 négyzetméter területen létesített park 1200 egyedi rózsát mondhatott magáénak. És a rózsák mellett most már két Mühle-szobrot is.

A tévedések nélkül valószínűleg csak egy lett volna.

Szoborbakik a nagyvilágból
Dénes Ida
Nem csak Temesváron sikerült hibázni a szoborállítással. Magyarországon például tavaly ősszel állították fel a fővárosi Gellért-téren Cseh Tamás szobrát. Az alkotás szépséghibája, hogy az énekes kezébe hibás gitárt álmodott a szobrász: a jobbkezes Cseh Tamást az emlékére állított szobor jobbkezes húrozású ugyan, de a hangszer balkezes koptatójú. Európánál maradva Salzburg a következő baki-állomás: az 1842-ben, Mozart fiainak jelenlétében felavatott szobor jobb kezében fogja a lúdtollat, pedig a zeneszerző balkezes volt. De Amerikában sem ismeretlenek a hibás szobrok. Az első afroamerikai, aki elnyerte a legkiemelkedőbb amerikai-futball játékosnak járó Heisman-trófeát, Nike cipőt visel a bronzalkotáson, holott Ernie Davis 1959-ben nyert, a híres sportszermárka pedig csak két évvel később született meg. Az amerikai postahivatalnak sikerült elkövetni azt a hatalmas melléfogást, hogy hárommilliárd példányban kiadjon bélyeget egy Las Vegas-i Szabadság-szobor másolatról az eredeti helyett. A 125 esztendős New York-i szobor arcképe helyett a posta véletlenül egy 14 esztendős másolat ábrázatát adta ki bélyegen. A két „testvérszobor” hasonlít ugyan, de az eredetihez képest lényeges eltérésekkel rendelkezik a vegasi New York kaszinó előtt álló kései epigon. És igen, egy szobor lehet annyira csúnya, hogy eleve hibának minősüljön. Két évvel ezelőtt II. János Pál pápának állítottak szobrot Rómában, ám az alkotás nagyon leszerepelt. A rómaiak esernyőnek, galambdúcnak, nyilvános illemhelynek nevezték el a szobrot furcsa, öblös alakja miatt, amely nem is hasonlított Karol Wojtylára. A szobrász végül módosította művét: kedvesebb arcot készített, megemelte a talapzatát és összehúzta a korábban szétálló pápai köpenyt.