Párizsban volna jó

Beszélik, ha a magyar költészet napja a magyarországi választások előtti időszakra esett volna, idén minden bizonnyal elmarad. Országos, sőt nemzeti kérdések felelősségteljes megvitatása közben ugyan kinek is lenne ideje olyan csip-csup ügyekre, mint a művészet? Még akkor is, ha magyar. De így, hogy szegény József Attila nem siette el a születést – nem úgy, mint a halált –, mégis megtartották a szóban forgó ünnepet. Igaz, nem volt valami nagy dobás: még egy becsületes kordont sem emeltek a Kossuth téren. Már az ünnepeink sem a régiek. Se felbőszült tömeg, se vízágyú, se semmi.

De legalább egész nap vers vers hátán volt mindenütt, émelyítő, koncentrált mennyiségben. Ilyen sok líra egy nap alatt azért már emberkínzás – barátok között is –, de úgy tűnik, szeretünk kínlódni április tizenegyedikén. Mélabús nemzet, szegény kis József Attilák. Így vezekelni nem túl bölcs az egész évi nem olvasás miatt. Talán ha elosztva, napról napra kiporciózva, miként az ozmózis természetes folyamata is diktálja, de mi egyszerre akarjuk degeszre tömni magunkat, mint Kis János. A kávéházakban felolvasás felolvasást ér, még a sörnek is szinesztéziaszaga van. A rádióban felolvas A Kortárs Költő, hangjától halkan megroppan egy-két feszült női váll, több autós elfelejt elindulni a zöldnél, bezárnak az éjjel-nappali boltok, és nedvesednek a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon ódon falai. Az utcán lila dalra kél egy nyakkendő, az égben bál van, a villamos csönget egy picit. A tévében Az empíriokriticizmus és az egzisztencialista gondolkodás eszköztárának megtermékenyítő találkozása a 20. századi költészetben címmel rendeznek gondolatébresztő kerekasztal-beszélgetést. Ha Kassák Lajos élne, forogna a sírjában.

Kolozsváron Bogdán Zsolt volt Ady Endre. Ez nem egy avantgárd vers címe, csak a szikár tény. Megmutatta a színpadon, hogy milyen lehetett egy lehetséges Ady Endre – esetleg. De hiteles volt, azt hiszem. Apropó: ha Ady Endre méltóztatik feldobni a talpát még az Új versek és a többi előtt, tán még mindig tündérországban élnénk. De nem, nekünk magyar ugar kellett. „Ha kultúrember végignéz egy magyar választási harcot, bizonyosan fölfordul a gyomra. Egy-egy választás arra vall, hogy annyi képességünk sincs a modern parlamentáris élethez, mint a boxereknek. Minden magyar választás az intelligencia és az érettség csődje. Maguk a politikus urak akarják és csinálják, hogy így legyen. Mondta-e vagy nem egy Habsburgi főherceg, de igaz: Magyarországot csak korrupcióval lehet kormányozni” – így Ady.

Melyik részével nem ért ma egyet a tisztelt publikum? Még akkor is, ha erdélyi (magyar). Az előadás után a kolozsvári színház büféjében arról beszélgettünk, hogy milyen szedett-vedett egy fiatalság ez a miénk, hogy már lázadni sem lázad. Pedig éppenséggel volna mi ellen. De kinek van kedve ma már lázadni? Vagy Párizsban lébecolni egy évet? Sétálni a Szajna-parton, keskeny utcákban bolyongani, odalépni egy festő műterméből utcára penderített gyönyörű lányhoz, és defloráló hangon a fülébe lehelni: „Mademoiselle, de hisz kegyeden nincs cipő!” Hát ki a francnak volna ehhez kedve?