Párhuzamok az Ecsetgyárban

Ennyire hiúságmentes próbafolyamatot még soha nem éltem át, s talán nem is fogok. Sinkó Ferenc színész, rendező, egyetemi tanár fogalmazott így a GroundFloor Group nevű csoport Parallel (Work in progress) című előadása kapcsán. A produkciót a kolozsvári Temps d’Images Fesztivál Színház. Tánc. Videó alcímet viselő szekciójában láthatta először a nagyközönség. A 2002-ben Franciaországban született, különböző művészeti irányzatok között kapcsolatot teremtő fesztivál az akkor és most, a rögzített (videó, hanganyag, stb.) és élő produkció közti távolság csökkentését, egyensúly, harmónia megteremtését tűzte ki célul. Az immár tíz európai országba eljutott fesztivált Kolozsváron idén hatodik alkalommal rendezték a ColectivA kulturális egyesület szervezésében.

A kincses város különböző pontjain, a Színház és Televízió Kar épületében, a Tranzit-házban, illetve az Ecsetgyárban megtartott előadások, vetítések, viták a kortárs művészet izgalmas világába nyújtottak betekintést. A fesztivál idei témája a szolidaritás volt. Az egymás iránti tisztelet és nyitottság, a mások elfogadása témakörébe tökéletesen illeszkedik a kolozsvári GroundFloor Group előadása, amely a mai világ, a környezet, a nevelés okozta identitásproblémákkal, útkereséssel foglalkozik, és megpróbálja elénk tárni a másságot. Az elénk tárni mérsékelt kifejezés, de talán helyénvaló: az előadás ugyanis hat a nézőre, elgondolkodtatja, és anélkül, hogy ráerőszakolná az elfogadást, a megértést, inkább megmutat valamit.

A GroundFloor Group fiatal táncosokat, színészeket, koreográfusokat fog össze, Sinkó Ferenc és felesége, Kelemen Kinga kezdeményezésére jött létre. A közönség leginkább a Trans-contact elnevezésű nemzetközi improvizációs, mozgásművészeti fesztivál révén ismerheti őket, amelyet eddig hét alkalommal rendeztek meg Kolozsváron. Az egyesületnek, az azt irányító Sinkó Ferencnek a kortárs művészetről alkotott elképzeléseiről sokat elárul a Parellel – Sinkó Ferenc és Leta Popescu közös rendezése, szereplői Bodoki-Halmen Kata és Lucia Mărneanu –, amely lényegében az alkotói négyes beszélgetéseiből született. Az alkotás a fesztivál interdiszciplinaritásával összhangban átmenet a műfajok között, tánc is, színjátszás is vagy akár performansz. Témáját tekintve igazodik a kortárs tendenciákhoz, aktuális kérdéseket, problémákat vet fel, elgondolkodtat, elképeszt, megdöbbent. Kényes témákat vet fel, például hogy milyenné tehet a környezet, milyen változásokat idéz elő az elvárások sokasága, a női homoszexualitás és a feminizmus köré kapcsolódó kérdéseket feszegeti.

Az előadás alapgondolata már egy éve megszületett, a tulajdonképpeni terv azonban csak a fesztivál előtt három héttel állt össze, így a munkára is csak ennyi idő maradt. Ezt magyarázza a cím utáni zárójel: „munkafolyamatban”. Az eredmény mégis meggyőző, mintha a színészek tökéletesen összeértek volna a szereppel, minden gondolat, érzés megérett volna bennük. Sinkó szerint a négy művész három hétig csak a szerepének élt, a folyamatosan alakuló előadásnak, amely önmagát szülte meg a szereplők érzéseiből, viszonyulásából, tapasztalataiból. Személyes történeteket, drámákat mutat be, de sikerül túlnőnie rajtuk, és aktuális gondolatokat közölve mindenkihez szól.

A rendező szerint a lényeg az, hogy amit látunk, az mind az alkotó szereplők tulajdona. Bodoki-Halmen Kata például maga írta az előadás során énekelt dalokat, a szövegét, Lucia Mărneanu pedig a darab végén elhangzó, imaszerű zárómondatokat.

Az előadás meztelenséggel, néha vulgaritással sokkol, de ezek nem öncélúak, nem a figyelemfelkeltés a lényegük. Az előadás egyaránt esélyt ad a színésznek/táncosnak, a közönségnek: ha lehetőség van valamit kifejezni szavakkal, mozdulatokkal, dalokkal, az már egy lépés a megoldás, a megértés, az elfogadás irányába. Decemberben, a fesztivál keretein kívül is meggyőződhet róla, aki kíváncsi rá.