Ötvösművészet a bóvlik világában

A bóvlik, az értéktelen, de szemkápráztató ékszerek, a kínai cuccok az utóbbi években világszerte elárasztották a piacot. Szakember számára is nagy kihívás meghatározni a művészet és a művészinek tűnő kacat közötti határt.

A kolozsvári Nádudvary László két évtizede foglalkozik kézművességgel, néptáncoktatóból lett a kézzel készített ékszerek mestere, a hagyományokhoz mindig is köze volt, és ez munkáin is meglátszik. Eleinte amolyan jövedelem-kiegészítésként kezdett bőrrel és fémekkel dolgozni, ajándékboltokban, barátoknak, ismerősöknek, rokonoknak adta el alkotásait. „Amikor az ebből származó jövedelmem meghaladta a rendes állásom fizetését, abbahagytam a táncoktatást, és kizárólag a kézművességre koncentráltam” – meséli a mester. Eleinte bőrkarkötőket készített, később rézzel próbálkozott, eljutott a drótékszerekig, míg az utóbbi években már komoly ötvösmunkát végez. Mindig az volt az álma, hogy ékszerész legyen, de mivel ezt a szakmát sehol nem tanítják, Nádudvary autodidakta módon képezte magát kézműves mesterré.

Ez az út némileg lassúbb, de sokkal alaposabb. „Inkább szerszámokba fektettem a keresetemet, mint kurzusokba. Egyébként rengetegbe kerül egy tanfolyam, de a szerszámok sem olcsók, nélkülük viszont nem lehet megélni. Sok ötvöst, ékszerészt megkértem, hogy fogadjanak be inasnak, szerettem volna tanulni tőlük, lopni a szakmát, de annak ellenére, hogy nem volt utód, akinek továbbadják tudásukat, elutasítottak” – meséli némi keserűséggel a hangjában. A szakemberek félnek a konkurenciától, de Nádudvary László is megjárta már: modelljeit egyszerűen lemásolták olyanok, akik besegítettek neki.

Egyenes út

Nádudvary László ma már a saját útját járja. Ugyancsak iparművész menyasszonyával – üvegeket fest, táskákat készít – kétszobás lakást bérelnek Kolozsváron, az egyik szobában Laci kialakított magának egy jól felszerelt műhelyt. Innen kerülnek ki a piacra – immár egész Európába, de néha a tengeren túlra is – szebbnél szebb alkotásai. A világhálónak köszönhetően ma már több munkáját adja el a virtuális térben, mint a vásárokon. „Nem igazán szeretem, ha valaki úgy rendel tőlem ékszert, hogy nem is találkozom az illetővel. Régimódi vagyok, úgy gondolom, ha valaki vásárol valamit, azt az árut vegye kézbe, forgassa, nézegesse. Persze lehet rendelni az interneten is, mégis más, ha a kliens felpróbálja azt a gyűrűt vagy nyakláncot, mintha csak megadja a méreteit.” Virtuális tér ide vagy oda, még nem érkezett reklamáció.

Természetesen ő is sokszor elgondolkodott, hol a határ giccs és művészet között. „Igyekszem a magam módján megfogalmazni, formába önteni az elképzeléseimet. Sokan ékszerészként, ötvösmesterként kezelnek, én viszont úgy gondolom, a következő negyven évem is tanulással, kísérletezéssel telik majd el. A határ inkább a közízlésen múlik, hiszen hiába állítom magamról, hogy művész vagyok, ha az emberek nem annak ismernek el. Sokat nyom a latba a divat, az áramlatok, az, hogy mit teszünk a vásárló elé. Az ötvösség például a drótékszer készítésénél jóval magasabb szint, sokrétűbb a megmunkálás. Az ezüstben sokkal több lehetőség rejlik formailag, de minőségileg is. A drót kötelez, hogy bizonyos módon munkáld meg, az ezüst gyakorlatilag nem szab határokat. De mindkettőt meg lehet munkálni művészi szinten is” – tartja.

Különbséget tenni

Az ötvösművész örömmel mondja: van egy vásárlói réteg, amely meg is tudja engedni magának, hogy ne olcsó, indiai ezüstből sorozatban készített, aprópénzért árult termékeket vásároljon. És az ár nem is az anyagon múlik, hanem azon, hogy minden ékszer kézzel megmunkált és egyedi, két egyforma nyaklánc vagy gyűrű sosem készül. László napokat tölt megmunkálásukkal, a sorozatdarabok viszont percek alatt készülnek el. „Elindult a vásárlók lassú nevelési folyamata. Az igazi kézművesek, akik értékeket hoznak létre, megpróbálják az embereket átirányítani a bóvlikról az egyedi, értékes darabokra. Az utóbbi években már nőtt a munkánk iránti igény, javulófélben a közízlés, az egyedi darabok sokkal eladhatóbbakká váltak.” Az értéktelen kacatokat árusítók persze még mindig többségben vannak. A kézművesek megpróbálnak elhatárolódni tőlük, vannak vásárok, ahol a bóvliárusokat már be sem fogadják.

„Szét kell választani a dolgokat, mert nem mindegy, hogy valaki viszonteladó, vagy időt, pénzt, energiát fektet a munkába”. Nádudvary szerint a székelyföldi vásárokon igen jó arányban jelennek meg a valódi kézművesek, Erdély más tájain még problematikus elkülöníteni a viszonteladókat, mert „kiskaput mindig találnak, kitesznek egy-két saját készítésű árut, mellette pedig nyomatják az értéktelen bóvlit.” Bár mindenkinek meg kell élnie, a kézműves dolgát igencsak megkeseríti, ha a kézzel készült termékei mellett valaki banikért árulja a kínai giccseket.

Nádudvary László a megrendelő minden elképzelését formába tudja önteni, bár saját bevallása szerint nem rajzol valami jól. „Fémbe tudok rajzolni, ha valamit elsőre el is rontok, másodszorra-harmadszorra biztosan sikerül. Ha valakinek nem tetszik az elkészült darab, nem köteles megvásárolnia – de ilyen még nem fordult elő”. Két egyforma darabot nem lehet, de nem is akar elkészíteni, mert „minden ékszerben benne vagyok egy kicsit én is, ahogyan két egyforma ember, úgy két egyforma darab sincs.”

A nyugati országokban úgy tekintenek a kézművesre, mint a fehér hollóra – meséli László. Ha valamit kézzel készít az ember, az már művészetnek számít. „Asaját szemükkel kell látniuk, hogy én készítem a darabokat, másképp el sem hiszik, hogy létezik ilyesmi”. Ennek az oka, hogy szinte minden megvásárolható a boltokban, az idő- és pénztakarékosságot a sorozatgyártás jelenti.

Van jövő?

Hagyományos szakmák halnak ki sorban – nincs már esernyőjavító, kalapos, cipész és órajavító is alig –, és ha a Nádudvary Lászlóhoz hasonlók nem tartják életben, és nem adják tovább szakmájukat, félő, hogy évek múlva ez a mesterség is kihal. „Miközben manapság a bóvliárus meggazdagodhat egy vásárban, a kézművesnek egy kiflire is alig futja” – mondja Nádudvary László ötvösművész, ennek ellenére semmi pénzért nem cserélné el a szakmáját.