Mesterségek és életformák

Már a múlt század negyvenes–ötvenes éveiből találhatók népi mesterségeket dokumentáló fotók és leírások a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a hetvenes–nyolcvanas években viszont – felsőbb utasításra – már a veszélyeztetett mesterségek széles körű dokumentálása kezdődött el. Persze más olvasni és más nézni, hogyan művelik a mesterséget – ebből kiindulva kezdeményezte Kinda István a nagyborosnyói téglavetőkről szóló kisfilmet. Az alkotást a közönség és a szakma is kedvezően fogadta, így a Kovászna Megyei Művelődési Központ felkérése nyomán megszületett az ötlet: évente lehetne egy-egy ilyen dokumentumfilmet készíteni.

„A mesterségeket saját kutatásaim alapján választottuk ki. A téglavető cigányokról, a meszesekről és a szénégetőkről is volt egy-egy korábbi tanulmányom, tavaly a kőfaragókkal foglalkoztam, tehát elődokumentált anyagokat filmeztünk, a forgatások is úgy zajlottak, hogy tudtuk, milyen fázist fogunk felvenni” – meséli Kinda István. „Jól kiegészítettük egymást, én tudtam, hogyan lehet a filmet összeállítani, ő pedig első perctől szerkesztőként gondolkodott” – teszi hozzá Vargyasi Levente. A többéves közös munka során természetesen egyre jobban összecsiszolódtak, így történhet meg, hogy a néprajzos arról beszél, kezdi érezni a kamerát, látja a filmet, míg az operatőr azt veszi figyelembe, hogy nem lehet kétszer begyújtani a mészégető katlant. Lényeg a bizalom, fogalmazzák meg mindketten, de az is kiderül, sokat tanultak egymástól, hatottak egymás gondolkodásmódjára.

A sár mesterei és a meszesek

A nagyborosnyói cigányok hagyományos foglalkozásáról, a téglavetés fortélyairól, a társadalomban betöltött szerepéről, gazdasági vonatkozásairól szóló film egy időszakos kiállításhoz, költségvetés nélkül, mondhatni lelkesedésből készült 2011-ben. „Nem volt nehéz beilleszkedni a környezetbe, korábban sokat jártam az őrkői cigányokhoz, Istvánt pedig még jobban ismerték, hiszen évek óta járt ki hozzájuk” – idézi fel a Sár mesterei című alkotás forgatási körülményeit Levente. – Voltak azonban veszélyes pillanatok is, hiába voltunk tegnap jó barátok, hirtelen ellenségként fogadtak, főleg, ha kicsit pálinkáztak.” Az igényesen szerkesztett, remek operatőri munkát felmutató film díjat nyert 2012-ben a Zalaegerszegen megszervezett VIII. Göcsej Filmszemlén. Dr. Murai András főiskolai docens, a zsűri egyik tagja szerint ez nem pusztán egy ismeretterjesztő film: „Azok a képek, amikor az öreg cigány beszél a téglákról, az a közeg, ami megjelenik, túlmutat azon, hogy itt egy rég lejárt mesterséget akar megörökíteni – élő közeggé válik.”

A vargyasi mészégetőkről készült 46 perces dokumentumfilmen már érződik a két alkotó összeszokottsága, magabiztosabbak, hagyják kibontakozni a történetet, erősebbek a filmes eszközök, miközben nem sérül a mesterség bemutatása sem. A háromszéki Vargyason 50–100 évvel ezelőtt a jelenleginél sokkal többen foglalkoztak mészégetéssel, néhányukat a kollektív idejében is megtartottak, 1990 után sokan emlékeztek erre a mesterségre, többen is visszatértek hozzá. Ma öt-hat katlan működik, 30–40 embernek adva időszakosan munkát.

Nem volt veszélytelen ez a forgatás sem, ugyanis Levente bemászott a katlan aljába, de megbízott Józsi bácsi tudásában. Akárki nem is végezheti a katlan felrakását, ez mindig a tulajdonos dolga, nagy a dolog tétje, hiszen ha kiütnek egy követ, az egész összeomlik. Egy-két napig készítik elő a mészkövet, egy nap a berakás, 36 óra az égetés, egy napot hűl, majd kezdődik minden elölről. Tavasztól késő őszig művelik, de megtörténik, hogy télen is égetnek meszet, ha van megrendelés. A Meszeseket 2013 végén mutatták be Sepsiszentgyörgyön, azóta láthatta a baróti, a vargyasi és a csíkszeredai közönség is.

Szénégetők

A szénégetőket bemutató filmet tavaly ősszel forgatta az alkotópáros. Erdővidéken filmeztek, de a mesterség művelői természetesen farkaslakiak. „Még nem találkoztam olyan szénégetővel, aki ne farkaslaki lett volna, messze földön híres mesterei ők a szénégetésnek” – jelenti ki Kinda István. A szénégetés hatalmas felelősséget igényel, hiszen egy baksában – így nevezik a felrakott fát, amelyet szénné égetnek – 200–300 köbméternyi anyag visszafojtva ég nagyjából egy hónapon át, s ha oxigént kap, azonnal fellángol. Külső jegyekből lehet tudni, hova nem szabad lépni, a szénégetők mindig keresztbe fognak egy lapátot. Vargyasi Levente viszont a kamerát fogva ment fel a baksára, kellett a kép – mondja – és a bizalom, nemcsak az alkotótársában, hanem azokban is, akik befogadták maguk közé megmutatni mesterségüket, de mindennapjaikat is.

Pillanatnyilag szervezési fázisban van a kőfaragókról szóló filmjük. Ezúttal Kézdiszékre készülnek, a Perkő oldalából kivájt kövekből faragnak a kézdiszentlélekiek. A kőtömbök kibányászása hagyományos technikával zajlik, a feldolgozásnál használnak ugyan gépeket, de a legfinomabb munkát ma is kézzel végzik, meséli István.

Az eddig lefilmezett mesterségeket nem lehet napi nyolc órában, meghatározott időkeretben végezni, ezekre mind önálló életforma épül. A válogatás természetesen nem véletlen, elsősorban ezek érdeklik néprajzosként, indokolja választásait István. A filmeket végignézve pedig egyértelmű: nemcsak népi mesterségeket látunk, belekóstolhatunk a hozzájuk kötődő életmódba, megismerhetjük a főszereplők életútját – kordokumentumokkal és önálló alkotásokkal van dolgunk egyazon időben.