Közös ismerősök a könyvespolcon

Mi a közös első olvasmányélményeinkben, a fűzés mentén széthullott A Pál utcai fiúkban, a rongyossá olvasott Dumas-regényekben, majd később, a hatodszorra fellapozott, Vica és Gergő történeténél szamárfülezett Egri csillagokban? Vagy még később a Kő hull apadó kútban vagy a Pillangó című regényekben? A válasz viszonylag egyszerű: valamennyi a Kriterion gondozásában jelent meg. Talán nem túlzás azt mondani, szüleink könyvespolcának zöme a Kriterion-könyvek különböző sorozataiból áll össze, hiszen 1970-es megalapításától ’89-ig a kiadó minden korosztálynak bőséges olvasmányanyagot kínált elérhető áron.

A megaintézmény

Egészen elképesztő számsort kapunk, ha leltárba vesszük a Kriterion-adatokat: húsz év alatt 1974 magyar nyelvű könyvet jelentettek meg 22,9 millió példányban. A legfényesebb korszakban, 1972 és 1980 között évente átlagban 110 magyar cím látott napvilágot, míg a ’85 utáni években átlagban „csak” 60–65 címet tudtak kiadni. S bár a magyar olvasók számára úgy tűnhet, hogy a Domokos Géza vezette Kriterion magyar kiadó volt, a 70–80-as években hasonló űrt pótoltak az egyéb kisebbségek nyelvén kiadott könyvek is. Az egykori szerkesztők által csak „kisebbségi megaintézményként” titulált Kriterion lefedte a teljes romániai kisebbségpalettát: a magyaron kívül további kilenc nyelven adtak ki szépirodalmat, művelődés- és kultúrtörténeti munkákat. Németül az első húsz évben 623 cím jelent meg (majdnem 2 millió példányban), ezáltal Németország határain túl a legtöbb német nyelvű könyvet megjelentető kiadóvá nőtte ki magát a Kriterion. Románul (szintén kisebbségi irodalom) 151 könyv jelent meg (több mint egymillió példányban), de helyet kaptak a Romániában élő más, kisebb létszámú kisebbségek is: húsz év alatt 206 szerb nyelvű kötet jelent meg (több mint százezer példányban), ukrán nyelven 154 (66 ezer példányban). A romániai kisebbségek számarányához igazodik a jiddis nyelven kiadott könyvek száma (53 cím 19 ezer példányban), a szlovák nyelvű irodalom (53 cím 27 ezer példányban), 7 török–tatár nyelvű kötet (12 ezer példányban), valamint az orosz–lipován irodalom (3 kötet 4100 példányban).

Dicsőséglista

Hogy miként fogadták például a hét kötetet a romániai török–tatárok, jól jelzik a bukaresti konferencián résztvevők beszámolói. Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténésznek – aki az egykori szerkesztőkkel interjúkötetet készít – fiatal kutatóként megható volt olvasni, hogyan mentek szekerekkel könyvbemutatóra a dobrudzsai tatárok. Számára ekkor vált nyilvánvalóvá: a Kriterion nemcsak kiadóként volt jelen az egyes kisebbségek életében – kultúraszervező, kisebbségmegtartó intézmény is volt, az egyetlen, amely írott, nyomtatott betűt kínált. Dávid Gyula a kiadó műhelyjellegét emeli ki, Bálint Lajos szavaival élve szerinte: az „egykori ütődöttek gyűjtőhelye volt, akik politikai múltjuk miatt először csak feketén, majd a perújratárgyalás után hivatalosan is a szerkesztőségben sajátíthatták el a szerkesztés csínját-bínját”. Csak néhányukat említve is impozáns névsor: Egyed Péter, Mező Piroska, H. Szabó Gyula, Molnár Gusztáv, Kacsó Judit, Szabó Zsolt, Szilágyi N. Sándor, Szemlér Judit, Botár Emma, Bodor Pál, Diatcu Schmidt Helen, Tóth Samu és sokan mások.

A műhelyjelleget hangsúlyozza H.Szabó Gyula, a kiadó jelenlegi igazgatója is: „A magyar értelmiségi réteg ekkor kapott publikálási lehetőséget, s Domokos érdeme, hogy bizalmat szavaztatott a kiadónak.” Ezt erősítette a ma már legendás Forrás-sorozat, amely a fiatal generációnak nemcsak publikációs lehetőséget nyújtott, de a tisztes honorárium árából akár lakást is lehetett Kolozsváron vásárolni.

S mint ilyen, a kilencvenes évek változásai után nagy űrt hagyott maga után, még akkor is, ha a kisebbségi irodalmat szórványosan a mai napig is megjelenteti az immár csak kolozsvári szerkesztőséggel rendelkező nagy múltú kiadó. Mint ahogy a bukaresti konferencián azt is tanulságos volt látni, hogy ’89 után nemcsak a Kriterion kisebbségi nyelvű irodalma fogyatkozott meg, de a német nyelvű olvasókkal együtt a német nyelvű szerkesztők is elmentek: a konferencián megjelent egykori szerkesztők között egyetlen német sem volt.

A fentebbi számsor szolgáltatta tehát részben a bukaresti konferencia témáját. H. Szabó Gyula értelmezésében a tanácskozás hozadéka többtényezős: egyrészt a Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész és a Lőrincz D. József előadása révén lehetőségük volt bepillantaniuk – immár a kutató szemüvegén keresztül – a kiadó és a román kommunista vezetés kapcsolatába. Másrészt Domokos Géza szekusdossziéja – amely immár szabadon kutatható – választ adott azokra a talán bennünk is megszülető kérdésekre is, miként volt lehetséges egy kirakatintézménynek szánt kiadóból olyan, gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló, informális hálózatot létrehozni, amelynek a segítségével nemcsak a kortárs erdélyi és világirodalmat sikerült kiadni, de a két világháború közötti irodalmat, valamint a Téka sorozatban helyet kapó, középkori írók munkáit is. Bartha Katalin Ágnes a szerkesztőség egykori belső életét vizsgálta a hatalmi korlátozás szempontjából.

Titkok nyomában

Mint a kutatók beszámolójából és az egykori szerkesztőség tagjaival, H. Szabó Gyulával és Dávid Gyulával folytatott beszélgetésekből kiderül, a kiadó sikerének titka egyrészt Domokos Géza személyében keresendő. S talán nem puszta véletlen, hogy a Szekuritáté Domokos-jellemzése csak részben egyezik a szerkesztőségi tagok véleményével. Míg a Szekuritáté Domokost „okos, ravasz, óvatos, makacs emberként” minősítette, aki „maximálisan kihasználta az intézményi adottságokat”, H. Szabó Gyula Domokos Gézát „egyszerű, tiszta jellemnek” tartja, „aki ízig-vérig politikusalkat volt”. H. Szabó szerint jellemének nyitja, hogy „baloldalisága mellett erős polgári értékrenddel is rendelkezett. Ez a fajta polgári eszmélkedése védte meg mindenféle túlzott balosságtól. Ezt egyeztette nagyon jól össze politikusi vénájával: nagyon figyelt a beszélgetőpartnerre. Hamar ráérzett arra, mi a másik álláspontja, hogyan tudná őt meggyőzni.” A kiadóigazgató úgy tartja, a 37 dossziényi Domokos-anyag fölösleges pénzkidobás volt, „Domokos Géza nem volt összeesküvő alkat, s nem is rohant a barikádra, nem volt olyan típusú ember, kár is lenne tőle utólag elvárni. Inkább nem mondott olyat, hogy veszedelmes legyen, mégis elmondta a véleményét. S ezek az emberek tisztelték ezt a fajta nyíltságot. Ezért rengeteg kritikus megjegyzést eltűrtek tőle. Kritikus volt és diplomatikus. De ha elhatározta, hogy a házi őrizetben lévő Mircea Dinescut meglátogatja, akkor nemcsak Dinescuhoz ment el, de elbeszélgetett a házat őrző szekusokkal is.”

Domokos személye mellett a kiadó sikere abban is keresendő, hogy kisebbségi emberek vezették: valamennyi nemzetiségnek voltak kijelölt szerkesztői, s Domokos Géza, aki becsülte a szakszerűséget, nem szólt különösebben bele, hogy az egyes szerkesztőség mit kíván kiadni. Talán a bukaresti megemlékezésen az egyes nemzetek szerkesztői ezért is számoltak be erős Kriterion-tudatról: minden nemzetiségnek megvan a maga Kriterion-képe. A tatárok, szerbek, szlovákok a találkozón elmondták, számukra az írott betű egyenlő volt a Kriterionnal. S nemcsak azért, mert az olvasók kezébe adták az irodalmukat, mert a fiatal tollforgatók is előkerülhettek, hanem az anyanemzettel szemben is volt egyfajta névjegyük, amelyre az anyaországi kiadók odafigyeltek.

A magyar részleg titka az volt, hogy kettős szerkesztőséggel működött: Kolozsváron és Bukarestben is volt egy-egy népes szerkesztőség, a többnyelvű bukarestiben és a csak magyar kolozsváriban összesen 43 szerkesztő, grafikus, műszaki szerkesztő dolgozott, valamint 38 fős műszaki személyzet (titkárok, jogtanácsosok, adminisztrátorok, számítógép-kezelők stb.) segítette munkájukat. A bukaresti jelenlét H. Szabó szerint egyszerre volt előny és hátrány. Hátrány volt, mert messze voltak a közönségüktől, de ezt pótolta a kolozsvári szerkesztőség. „Előnye meg épp az volt, hogy mivel kevés magyar élt a városban, lehetővé tette, hogy a magyar ügyet más szemüvegen át szemléljük: egy bukaresti román számára a kisebbségi ügy nem volt elsőrendű dolog, s ezt megtapasztalni nagyon nagy lecke volt. Más kisebbségi az ember Bukarestben, és más Kolozsváron. Senki nem akart magyar szerkesztő lenni a bukarestiek közül. Bukarest miliője ugyanakkor kitárta számukra a világot. A legfontosabb előnye azonban az volt, hogy közel voltak a csúcsvezetőséghez. Ha probléma volt, Domokos Géza a legfelsőbb szinteken tudott vitatkozni, ami teljesen más eredménnyel járt, mint ha Kolozsváron tárgyaltál volna az ottani titkárral. Domokos központi bizottsági póttagként ki is használta a lehetőségeket” – állítja H. Szabó.

Kár- és haszonmérleg

Hogy mit nyert és mit vesztett a Kriterion a rendszerváltással? Abban Bartha, H. Szabó és Dávid Gyula egyformán egyetért: minden kiadási mutatót felülmúl a cenzúra eltörlése. Hogy megszűnt a harc minden egyes példányért. Hogy nem fordulhat többé elő, ha a könyvterjesztő 123 ezer példányt rendel A Pál utcai fiúkból, az éves költségvetés alapján a Kriterion 50 ezret tudna kiadni, végül csak ötezret hagy jóvá a központi bizottság. Hogy, amint Dávid Gyula fogalmaz, senki nem olvassa össze a nyelvtankönyv szójegyzékét, s nem lát az ábécénél távolabbi összefüggéseket abban, hogy „bolond, bolsevik, Csehország, csehül áll”, s nem büntetik ezért a szerkesztőt újabb tíz év börtönnel.

Minden kéziratnak külön története van, eleveníti fel Dávid Gyula, aki még őrzi a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetnyi kéziratának cenzúrázott változatát, amelynek szinte minden szócikkéért bukaresti egyeztetésre kellett mennie: így került a Hitel egykori szerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek a neve mellé mindössze csak annyi, hogy lásd Hitel, az evangélikus egyházi irodalom mellé, hogy lásd Lutheránus egyházi irodalom, bízva abban, mire a H, illetveazL betűhöz érnek, enyhül a cenzúra szigora. A nyolcvanas évek cenzurális követelményei szerint már listát kaptak a tiltott szerzőkről, így Kántor Lajos bevezetője miatt Kuncz Aladár sem jelenhetett meg, mígnem ’84 után annyira beszűkítették a Kriterion mozgásterét, hogy néhány esztendő múltán ők lettek volna Románia politikai kiadója.

S hogy mit vesztett a kiadó a ’89-es fordulattal? H. Szabó Gyula nem lát tragédiát abban, hogy drasztikusan estek a példányszámok, hiszen a kiadói paletta kiszélesedett, tehát az összesített példányszámok nem maradnak el a Kriterion számaitól. A problémát inkább a közös nevező hiányában látja: a Kriterion nem tudja felvállalni az egykori sorozatok teljes lefedését, így marad űr az erdélyi magyar könyvkiadásban. A másik pótolhatatlan veszteség, hogy bár a Kriteriont továbbra sem tartja csak magyar kiadónak, nem tudja fenntartani a kisebbségi nyelvek irodalmának kiadását is: „Szórványos próbálkozások még vannak – mint az ötvenes években gyűjtött tatárfolklór-kötet –, de a kisebbségeknek az a fajta megközelítése, mint amit a 70-es években a Kriterion felvállalt, a mai kiadói viszonyok között sajnos fenntarthatatlan.”

De mi lesz a nyomtatott könyv sorsa? Mi lesz a kortárs irodalommal, ha megszűnik a nyomtatott kiadói hálózat? A Kriterion, Deák Ferenc grafikus emblémáját továbbra is feltüntetve, e-könyvek kiadására is készül, de igazgatója csöndes nosztalgiával nézi az eltűnőben lévő nyomtatott kultúra maradványait, remélve: az olvasókban meglévő egészséges kritikai viszonyulás átmenti az értékeket a szemkímélő e-bookolvasókra is.