Hullámsírba veszett ártatlanság

A sokat vitatott, egyesek szerint némileg őrültnek mondott, de mindenképpen zseniális Lars von Trier dán rendező Hullámtörés című, többszörösen díjazott filmje megragadta Tom Dugdale fiatal amerikai rendező képzeletét, aki Trier alkotását Kolozsváron vitte színre.

Az 1996-ban készült Hullámtörés magasra helyezte a mércét, a női főszerepet játszó Emmily Watsont Oscar-díjra jelölték 1997-ben, a filmet Cannes-ban és egyéb fontos fesztiválokon is díjazták. Így aztán valóban merész vállalkozásnak tűnik Dugdale próbálkozása, noha Trier filmjének színpadi változatát pár évvel ezelőtt Budapesten, a Magyar Színházban is láthatta a nagyérdemű – mellesleg, rendkívül jó kritika kísérte az ottani bemutatót.

A film és a belőle született előadás lényege, kissé leegyszerűsítve: mire képes a szerelem és a hit nevében egy asszony, mekkora áldozatot lehet hozni szeretett társunk boldogságáért? Megéri vajon az önfeláldozás?

Bess (Pethő Anikó), a történet női főszereplője már akkor áldozatot hoz és szembefordul a közösséggel, amikor faluja roppant konzervatív gyülekezetének rosszallása ellenére feleségül megy Janhoz (Szűcs Ervin), a nem odavalósi olajmunkáshoz. Bess azonban őszintén és határtalanul szerelmes két dologba: Istenbe és Janba. Gyermeki odaadással szereti a harsány, olykor nagyszájú férfit, de a történet előrehaladtával a néző is kezd meggyőződni arról, amit Bess sógornője (Kicsid Gizella ) váltig hangoztat: a lány kissé együgyű, gyengeelméjű teremtés, de ez a tény talán még szimpatikusabbá teszi feltétlen szerelmét Jan iránt.

A férfinak az esküvő után rövidesen vissza kell repülnie a fúrótoronyra. Bess pedig szinte belezavarodik a hiányába. A nő élete innentől kezdve szüntelen könyörgés Istenhez: bármilyen áron, de juttassa vissza a férfit a faluba. És ekkor beüt a shakespeare-i tragikus fordulat: Jan balesetet szenved, nyaktól lefelé teljesen megbénul. Fiatal feleségén pedig erőt vesz a bűntudat és őrlődni kezd: Isten meghallgatta ugyan imáját – hazahozta férjét –, de közben meg is büntette, amiért követelőzött.

Az ereje teljében lévő férfi nyomorában bolondulásig féltékeny a körülötte tüsténkedő feleség életerejére. Egy teljesen normálisnak tűnő ember (a nézőket is) meglepő és megdöbbentő követeléssel áll elő: felesége más férfiakkal is szeretkezzen, majd mesélje el neki az együttlétüket. Mert ettől férfinak érzi majd magát. Netán még meg is gyógyul. A szerencsétlen Bess a maga ártatlan módján ezt áldozathozatalnak fogja fel. Úgy gondolja, ha megteszi, amit Jan kért tőle, Isten visszaadja neki őt épen és egészségesen. És a lejtőn nincs megállás az asszony számára: öregembereket zaklat a buszon, mocskos kocsmák mögött adja oda magát ismeretleneknek. És a közvélemény – jelen esetben a kolozsvári publikum – lassan Jan ellen fordul, hiszen nem tudjuk elítélni az áldozatot hozó, a maga módján még mindig ártatlan, jóhiszemű, szerencsétlen teremtést, de annál inkább a magatehetetlen, de magas fokon diabolikus férfit. Mert Bessre rá lehet fogni, hogy nincs tisztában cselekedete súlyával, ám Jan tudatosan kergeti bele az asszonyt perverz fantáziájának kielégítésébe.

A történet újabb váratlan fordulattal végződik: az orvosok minden jóslata ellenére a nyomorék férfi meggyógyul, viszont a nő meghal, teste a hullámsírban végzi…

Jól felépített, erőteljes előadást láthattunk a kolozsvári színház stúdiótermében. Tom Dugdale okosan használta ki a kolozsvári színészek sokoldalú tehetségét, a hangszeres, élő zene különös színfoltot kölcsönzött a mély drámaiságnak. Pethő Anikó teljes átéléssel, remekül alakította az olykor angyali naivitású Bess szerepét, Szűcs Ervin pedig őserővel jelenítette meg a faragatlan olajmunkást, ugyanakkor hatalmas fegyelemmel a mozgásképtelen, ágyban vegetáló férfit. A további szerepeket Kicsid Gizella, Orbán Attila, Bodolai Balázs, Laczó Júlia, Sinkó Ferenc, Buzási András, Viola Gábor, Farkas Loránd és Váta Loránd alakítja. Az előadás dramaturgja Biró Eszter, a díszletet és a jelmezeket Carmencita Brojboiu tervezte, a zenét a rendező Tom Dugdale jegyzi.