Amikor kinyílik a katonaláda fedele

Talán nem mindig ismerjük fel idejében az emlékiratok jelentőségét, de évtizedek múltán a kutatók, akik elmélyülnek egy-egy korszak tanulmányozásában, örömmel fogják majd kézbe eme könyveket.
Ma már ismeretlen az ifjak számára a katonai behívó, a sorozás fogalma. Nem tudják, egykoron mekkora izgalmat váltott ki a fiatalok körében annak a bizonyos „papírosnak” a várása, amiről tudtuk jól, hogy elkerülhetetlenül kihozza egy szép napon a postás. Ebből a helyzetből indul a dramaturg és teatrológus K. Kovács István önéletrajzi írása is*, és ezzel ki is nyílik az a bizonyos katonaláda fedele.

A katonaidő letöltése nem mindenkiben hagyott mély nyomokat, én sem éltem meg traumaként (40 éve szereltem le), noha megjáratták velünk a Duna-csatornát is. Embere válogatja, ki hogyan dolgozza fel élete rosszabb időszakait. Az ember leszerelt, aztán igyekezett maga mögött hagyni a rengeteg disznóságot, amit katonaként megtapasztalt. Még abban a rendszerben is kevés olyan kiszolgáltatott helyzetbe került bele egy fiatal, mint a katonaságban. Nála műveletlenebb senkik parancsolgattak atyaúristen módjára, ugráltattak ide-oda, ahogyan a kedvük tartotta. A kaszárnya elhagyása után a legtöbben elfeledték a megalázásokat, és szinte újjászületve vágtak bele a civil életbe. Persze a felgyülemlett élmények nem kopnak meg egyhamar, a katonaviselt férfiak még évekig mesélték a hol drámai, hol vicces történeteket, amiket a hadseregben megéltek. Keveseknek jutott eszébe erről könyvet írni, de K. Kovács esetében nagyon is érthető, hogy miért vágott bele az emlékezésbe. Ő ugyanis

A szerző jelzi is, hogy terápiás célból kezdte papírra vetni emlékeit, mivel azok évtizedeken át kínozták és kísértették. Hogy megértsük ennek a mondatnak a jelentőségét, idézzünk a kötetből: „Feltűzött szuronnyal vonultunk a kapuig. Itt megálltunk, és farkasszemet néztünk a rács túloldalán tömör falat alkotó polgárokkal, akik tépett zászlókat lengettek, és eltorzult arccal kiabáltak. Átrepültek a kerítés fölött az első kövek, majd néhány üres üveg robbant szilánkokká szinte a bakancsunk orra előtt. A szilárd vaskapu, ijesztően döngött a záporozó rúgásoktól és mintha, lassan engedett volna a nekifeszülő tömeg súlyától. Önkéntelenül, egy emberként hátráltunk egy lépést. Szinte nekiütköztünk a hátunk mögött felsorakozott harckocsiknak, amelyek észrevétlenül követtek minket. Az altiszt, egy kurta vezényszóval fedezékbe parancsolt minket. A harckocsik átvették a mi helyünket: lépésben nyomultak közvetlenül a kapu elé.

Kordokumentumnak számítanak a könyvbe beszerkesztett levelek is, melyeket a szerző kapott és küldött katonaideje alatt.
Az igényesen megírt kötet egy olyan időszakot idéz fel, amit a mai fiataloknak remélhetőleg soha nem kell megtapasztalniuk.