A Varjúvártól a Wekerle-telepig

Pompás helyszínt választottak a vándorkiállítás szervezői: dokumentumok igazolják, hogy a ferences kolostor helyén már a 12. században templom állt. Gótikus refektóriumának egyik támpillérén sok egyéb dátum mellett az 1506-os évszám van bevésve. Bár Kós Károly a református kollégium tanulója volt, építészként gyakran megfordulhatott a mostani kiállításnak otthont adó ódon falak között.

Kós Károly Temesváron született 1883. december 16-án. Középiskolai tanulmányait már Kolozsváron végezte, építészetet a budapesti Műegyetemen tanult. Nyolc évet töltött Budapesten, dolgozott és alkotott, bár később bevallotta, nem igazán szerette a fővárost. Hosszú életében mindenekelőtt Erdélyhez, ezen belül is Kolozsvárhoz, a Kalotaszeghez kötődött. 1925-ben Reményik Sándorhoz írt levelében így vélekedett: „Mérnök vagyok, és megtanultam, hogy minden építmény csak akkor szilárd, ha a szerkezete jó, az anyagok megfelelőek, a munka becsületes. Az erdélyi magyar sors irányítása is csak ilyen építmény lehet…Kontár munkával csak magunkat, csak a mi népünket csaljuk meg…” Kós Károly jóval több volt építésznél, írónál: a magyarság sorsát féltő, a Kalotaszegi Köztársaságot megálmodó, nagyformátumú egyénisége volt korának.

A vándorkiállítás Kós Károly építészetileg legtermékenyebb korszakát – az 1907 és 1914 közötti időszakot – foglalja össze, amikor a mérnök Kós egy egész életműre elegendő remekművel ajándékozta meg nemzetét. Még a budapestiek közül is kevesen tudják, hogy a fővárosi Állatkert épületei az ő tervei alapján születtek, de ebben az időszakban tervezte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum épületét, a kolozsvári Kakasos templomot vagy Budapesten a Wekerle-telepi lakóházakat. Első megrendelője édesanyja volt, akinek családi házat tervezett a fiatal építész, sztánai házának, a Varjúvárnak pedig ma is csodájára járnak a világ minden részéről.

A Kós Károly kiállítás üzenetet hordoz magában: Kós nem csak hirdette, de maga volt a transzszilvanizmus, olyan korokban is, amikor nem volt „ildomos” magyar érzelmekkel büszkélkedni. Az 1921-ben, Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen kiadott Kiáltó Szó című röpirat egy részét törölte a cenzúra, a kiadvány terjesztési engedélyt sem kapott, de mondandójával Kós Károly bejárta Kalotaszeg falvait. Bánffyhunyadon, a Kiáltó Szó szellemében 30 falu népe egybegyűlve megkezdte a kisebbségi önszervezést. A röpirat forrása lett mind a politikai, mind az irodalmi transzszilvanizmus irányzatának.

Noha irodalmi munkássága is jelentős, Kós Károly mindenekelőtt építeni szeretett: 1910-ben – tehát a kiállításon bemutatott időszak kellős közepén –, amikor a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnál felolvasta székfoglaló beszédét, felkérték, hogy olvassa el az akkor már nagysikerű Atila királról ének című költeményét. A felolvasást akkora ovációval fogadták, amit ő maga sem értett, hiszen ő akkor is, azután is leginkább építésznek tartotta magát, és ebben a minőségében vált a társaság tagjává is.

Budapesten sétány és tér viseli nevét, Kolozsváron egy eldugott utcácskát neveztek el róla. Hogy Kós Károly szelleme nagyon is élő a mai világban, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a ferences kolostor refektóriuma zsúfolásig megtelt a tárlat megnyitóján.

Egy fogadott magyar ötlete

A Kolozsvárra érkezett tárlat ötletgazdája az ausztrálból magyarrá lett Anthony Gall építész, Kós Károly szakértő és Fabó Beáta, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa. Az ötletet gyakorlatba ültették: Vargha Mihály képzőművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltárának igazgatója. A kiállítást Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja méltatta, házigazdája Guttmann Szabolcs építész volt. A tárlat 2014. március 11-ig látogatható.