A sérülékeny erdélyi színészek portréja

Az interjúkötetre egy ezt megelőző, Ahol fény, ott árnyék is című könyv folytatásaként tekinthetünk, mindkettő ezer szálon kötődik a kolozsvári színház társulatához – hangzott el múlt héten a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában tartott könyvbemutatón. A színház művészeti igazgatója, Visky András szerint egy színész munkája az előadás után sem tűnik el, hiszen a nézők, kritikusok beszélnek róla. Ám ha valakinek az emléke mégis halványodna idővel, azt éppen az ilyen kötetek akadályozzák meg.

„A könyvkiadást nem kezelhetjük szigorúan csak üzleti szempontból, a kiadóhoz ugyanis szorosan kapcsolódik minden kötete. Nem dobunk ki semmilyen alapanyagot, még akkor sem, ha éppen nem gazdagodunk meg belőle. Az érték ugyanis nem feltétlen a várható bevételben mérhető” – árulta el Derzsi Ákos, az Europrint Kiadó igazgatója. Mosolyogva fűzte hozzá, az első könyv kiadása után már várták a következőt. A minőségi tartalom után azonban a mennyiségi értékre sem lehetett a kiadónak panasza, a bemutató előtt és után is kígyózó sor állt a könyves asztal és a dedikáló szerző előtt.

„A színház nem csak a színpadon zajló eseményekből áll, a teátrumi igazi élet egy előadás utáni jó beszélgetésben csúcsosodik ki” – fogalmazott Visky András. Az elegáns, letisztult, tekintetvonzó borító mögé bújt igényes tartalom korabeli fotókkal megtűzdelt 19 portréinterjúból állt össze színészekről, köztük olyan nevekkel, mint Széles Anna, Vitályos Ildikó, Bisztrai Mária, Barkó György, Jancsó Miklós, Albert Júlia. Az interjúk zöme a kilencvenes években íródott, a Szabadság kolozsvári napilapban, később az Erdélyi Napló hetilapban jelent meg. Makkay József régi kollégaként tanúja volt a beszélgetések születésének, a bemutatón barátként és munkatársként kérdezte a szerzőt, aki kérdezőből, ha egy rövid időre is, de interjúalannyá vált.

„Az interjú nemcsak a kérdezz-felelek riportmagnóval történő rögzítését jelenti, hanem beszélgetést, amelyre alaposan fel kell készülni” – vallja Nánó Csaba. Rámutatott, az internetes világ előtt nem volt egyszerű az interjúalanyból felkészülni: míg ma elég a világhálón két kattintással rákeresni a névre, régen hetekbe telt, amíg színházi és sajtódokumentációkból az újságíró kihámozta, kivel miről érdemes beszélgetnie. A szerző leszögezte, az újságíró nem vallatótiszt, nem erőszakolhat ki válaszokat, mégis törekednie kell arra, hogy a beszélgetőtársat nyitottságra ösztönözze. Nánó Csaba hozzátette, az általa megkérdezett művészek nyílt őszinteséggel válaszoltak neki. Bár az eredmény látványos és sikerélménnyel tölti el az újságírót, az interjúkészítés a szakmának nem a legkönnyebb és leghálásabb műfaja: Nánó a számítógépes modern idők előtt teljes egészében lekörmölte ceruzával a felvételt, utána írógéppel legépelte, majd személyesen elvitte a színésznek, hogy az illető esetenként többször is átírja, kijavítsa. De az újságírói korrektség is sokszor próbára tevődik, hiszen gyakran előfordul olyan eset, amikor a teljesen őszinte választ a művész kérésére nem írhatja le a kérdező.

„A 90-es években még bejártak az olvasók a szerkesztőségbe, de az utcán is megállították az újságírót, hogy gratuláljanak egy-egy jól sikerült írásához. Ezt a sikerélményt az interjúimnak köszönhetően akkor nem egyszer én is megtapasztaltam” – tette hozzá a szerző. Kötete visszatükrözi a rendszerváltozás utáni színházi körülmények nehézségeit, amikor számos alkotóművészt nyugdíjba, távozásra kényszerítettek. A könyv ugyanakkor a sérülékeny, ezerféle megfelelési kényszerrel viaskodó színész lelkét is ábrázolja. A jól kérdező Nánó Csaba pedig továbbra sem pihen: jelenleg a kolozsvári Stúdió Színház történetén dolgozik Barta László budapesti szerzővel közösen – interjúk és képanyag összegyűjtésével.