A halál ezer arca a kolozsvári színházban

Amikor születésünkkor Isten kiosztja a lapokat, a pakliban benne van a halál – ezt a mindenki által tudott közhelyet dolgozza fel a német Johannes von Tepl 15. századi szerző A földműves és a halál című elmélkedése. A középkor hajnalán íródott filozofikus mű Martin Heideggert, az egzisztencializmus egyik legnevesebb képviselőjét is megihlette. Gyakorlatilag egy párbeszédről van szó, melyben a feleségét elvesztett földműves perel a Halállal, aki azonban mélyen szántó cinizmussal minduntalan rávezeti a szerencsétlen embert a lét végének elkerülhetetlenségére. A Visky András által első ízben magyarra fordított mű adja a keretét a Mihai Mănuþiu által rendezett előadásnak a kolozsvári színház stúdiótermében.

Ezúttal azt kell mondanunk, hogy ehhez a darabhoz nem is kell nagyobb tér, mint a színház kisebbik terme. Igencsak mélyen szántó gondolatok mondatnak ki, az előadás során szoros lelki kapcsolat alakul ki a főhős és a nézők között – ami távol a publikumtól szinte lehetetlen lett volna. Hiszen ki ne gondolna olykor a halálra, az elkerülhetetlenre, arra, hogy utána mi lesz, és lesz-e egyáltalán valami. Ki vagy mi a halál, miért azt veszi el tőlünk, akit szeretünk, miért a jók mennek el előbb? Mindezekre gondolni teljesen emberi, hiszen – ahogyan az előadásban is elhangzik – csakis az ember képes felfogni léte végességét. Csakhogy ez nem olyan egyszerű: a Dimény Áron által remekül és fölöttébb hitelesen játszott főhős alkudozik, pöröl, dühöng és elutasít – de nem nyugszik bele az elkerülhetetlenbe.

Von Tepl szövegét valószínűleg elő lehetett volna adni párbeszéd formájában is – de öt perc múlva a néző halálra unta volna magát. Ezért gondolt ki Mănuţiu az előadásnak egy „eladható” keretet, rendhagyó formába öntött musical-szerűséget. A főhős egy médiamogul, aki showmanként is mindent elért már a szakmában, és ezúttal a halált próbálja eladni valóságshow formájában. Tulajdonképpen kritika is ez a minden elvet és erkölcsi normát feladó kereskedelmi csatornák irányába: a nézőszám növelése érdekében, kis túlzással, saját halálukat is képesek áruba bocsátani a műsorcsinálók. Jelen esetben a játékmester azt találja ki, hogy a nézők döntsék el, a show végén főbe lője-e magát vagy sem…

Mănuþiu megtartja az eredeti mű születésének apropóját: a halálról szóló gondolatsort a szeretett társ elvesztése okozta fájdalom váltja ki. Van Tepl személyes tragédiájából kiindulva – felesége halála – írta meg művét. A csillogó-villogó tévéstúdióban pedig megjelenik mindenféle formájában a halál: a tréfás, a félénk, a mozgékony, az angyal arcú és így tovább, a „halál ceremóniamesterével” (Váta Lóránd) az élen. Köztük egyetlen egy fehérbe öltözött: a beszélő néma halál (az ezúttal is nagyszerű alakítást nyújtó Kézdi Imola képében), aki a többieknél talán együtt érzőbb – ha lehet ilyent mondani a halálról... És a sok-sok halál táncol és énekel, miközben szerencsétlen hősünk eszeveszetten tiltakozik ellene – gyakorlatilag az elkerülhetetlen ellen. Vagy, ahogyan Woody Allen fogalmazott egyszer (ez jutott eszembe az előadás közben is): „A halálhoz fűződő viszonyom változatlan. Erősen ellenzem.” Pontosan erről szól a másfél órás előadás. És Mănuþiu arra is vigyáz, hogy ne mindig vegyük halálkomolyan a halált: humort szór el itt-ott a játékban, ami elüti némileg a morbidnak is mondható téma élét.

Évad-bemelegítésnek remek előadást láthattunk Kolozsvárott. Akik a nézőtéren helyet foglaltak, valószínűleg elgondolkoztak az előadás után létük végességén a végtelen univerzumban.

 A földműves és a halál
Jonnes von Tepl szövegét Mihai Măniuţiu alkalmazta színpadra, az előadás zenéjét Şerban Ursachi szerezte, a koreográfiát Vava Ştefănescu jegyzi, az eredeti daloknak Jónás Tamás és Visky András írta a szövegét. A tévéstúdiók high-tech világát felidéző szcenográfiát Adrian Damian alkotta meg, az előadás dramaturgja Visky András. A tévéshow-előadásban fellép: Dimény Áron, Váta Loránd, Györgyjakab Enikő, Kató Emőke, Vindis Andrea, Kézdi Imola, Albert Csilla, Farkas Loránd, Sinkó Ferenc, Varga Csilla, Orbán Attila, Csutak Réka, Viola Gábor, Laczó Júlia, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Marosán Csaba, Imre Éva, Balla Szabolcs.