Újdonság nélkül nincs kiállítás

– Annyira természetesnek tűnik, hogy már-már fölöslegesnek hat megkérdezni, hogy egy Kolozsváron született színháztörténész élete és munkássága miért forog mostanság éppen Bánffy Miklós körül. De mégis honnan indult a kíváncsiság? Hogyan lesz valaki Bánffy Miklós-kutató?

– Gyakran feltették ezt a kérdést, így megpróbálok a paneleken túl is válaszolni. Mindenképpen a művészi komplexitása, az el nem ismertsége játszott abban meghatározó szerepet, hogy őt választottam kutatásom tárgyául. A kort is szeretem, részben historikus, de átszövi a modernitás, amelynek jegyében ő is alkotott, de mindenképpen az, hogy sok területet fogott át, tehetséges ember volt, akinek nem ismerték fel sem korában, sem manapság a nagyságát. Ha csak azt nézzük, kikkel alkotott, kiket ösztönzött az alkotásra, akkor milyen sort találunk Kós Károlytól, Balázs Bélán, Szerb Antalon át Hevesi Sándorig. Mindnyájan elismert művészek, akikről utcákat, tereket, intézményeket neveztek el, míg Bánffy Miklós kimaradt a sorból, művésznek arisztokrata, arisztokratának művész, politikusnak civil, civilnek politikus. Egy biztos: rá semmiféle uniformizáló sémát nem lehet ráhúzni.

– Épp ennyire természetesnek hat ugyanakkor a Bánffy Miklós Múzeumról szóló álom is, ha már egy akkora kiállítási anyag összegyűlt, mint a nemrég Nagyváradon is megfordult vándortárlaton szereplő kincsek. Kolozsvár vagy Budapest a megfelelőbb helyszín ehhez? Netalán Bonchida?

– Egyelőre megfontolás tárgya. Kolozsvárnak nagyobb szüksége van rá (ezt a mondatot kénytelen vagyok Selmeczi György zeneszerzőtől kölcsönvenni), de úgy érzem, Budapestnek is valamilyen mértékben. Bonchidán szívesen biztosítanék egy többnyelvű pályaképet bemutató változatot, a Bánffy- és Bartók-kiállításunkat már ott is láthatták a Kastélynapok alkalmával.

– Melyek lennének a múzeum legfontosabb attrakciói? Hányódhatnak még padlásokon igazi Bánffy-kincsek?

– Nagyon korai még erről beszélni, de mindenképpen a pályakép, a már meglevő anyagok képeznék a törzsét. A különlegessége az lehet, hogy csillagpontszerűen fejleszthető lenne. Ugyanakkor kialakításakor számos kényes téma is adódik, melyeket mind tisztázni kell, hiszen számos közgyűjteményben vannak jelenleg az anyagok, ezért erről hosszas egyeztetések várhatók. Eddig javarészt segítő szándékkal találkoztam, különösen az egyházi gyűjtemények esetében. És arról szem szabad megfeledkezni, hogy ezen gyűjtemények gondozói napi rendszerességgel segítik a munkámat ugyanúgy, mint a Bánffy család tagjai, valamint a Bánffy Kör tagjai is, és sokan, akik nem tagok, de az ügy elkötelezettjei – nem is mernék felsorolásba kezdeni, mert kimaradna valaki. A 2014-es Bánffy Emlékév mindenképpen sokat lendített az ügyön. A kiállítás jelenlegi változata 240 négyzetméter, de néhány lappangó anyagról még tudunk, így komplex és változatos múzeum lehetne. Hosszú listám van arról, amiről tudunk, van, ami nem pusztult el, de nem tudjuk, hol lappang. Barki Gergely, a neves művészettörténész, becenevén „paint hunter”, szavaival élve sok még a „wanted” anyag. Szinte heti rendszerességgel hívnak valami ügyében, 80 százaléka ezeknek nem valódi lelet, de ha egy-egy tárgyra rábukkanunk, az is nagyon fontos, hiszen a semmiből indultunk. Bonchida két hétig égett, több évtizedig fosztogatták, mindennek örülnünk kell.

– Egyébként az ön szemszögéből melyik a „legfontosabb” Bánffy? Az író, a képzőművész vagy a politikus? Van-e egyáltalán rangsor, vagy ezek így mind kiegészítik egymást?

– Nincs legfontosabb. Bánffy Miklós mindezek foglalata, de nem véletlen a kiállítás mottója. „Érdekes, hogy Maga sem szeret tervezni. Én sem tettem soha. Álmodozni, elképzelni igen, de tervezni nem. Engem is a sors dobott ide-oda, diplomáciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré, anélkül, hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni, és író lett belőlem” – írja a lányának, Bánffy Katónak. Egyszerűen a helytállás, ugyanakkor azt sem tagadhatom, hogy Bánffy azért is áll közel hozzám, mert mindenen áthat képzőművészeti vénája, a képszerű gondolkodása, és az ezzel egybefonódó groteszk humora mindenen meglátszik. Írni is úgy ír, mintha festene, mindennek látjuk a színét és visszáját, legyen az bál, háború vagy politikai gyűlés.

A Bánffy Miklós írói, politikus életébe és művészi pályaképébe betekintést nyújtó Illúzió és tükröződés vándorkiállítás minden hétfőn, szerdán és pénteken 12–15.30 óra között, minden kedden és csütörtökön 15.30–18 óra között, szombatonként pedig 10–14 óra között látogatható a nagyváradi vár C épületében.

 – Ha nem tévedek, a többi nagyobb „gyűjtése” is mind-mind Erdélyhez kapcsolódik, hogy csak Kiss Manyit, Szilvássy Carolát vagy éppen Kós Károlyt említsem. Lehet párhuzamosan foglalkozni több ilyen kaliberű művésszel, vagy ezek egy művészettörténész életének külön fejezeteit jelentik?

– Fontosak a gyökereim. Nem vagyok művészettörténész végzettségemet tekintve, hanem az irodalom és filozófia, gyakorlati esztétika oldaláról kanyarodtam a színháztörténet fele. Lehet. Sőt igazán csak úgy lehet. A kutatásaim Kiss Manyitól indultak és számos kacskaringón át vezettek, még Kovács Ildikó bábrendező fele is. Mindenhol van egy halvány szál, ami átvezet. Az ember kitapasztal egy módszert, tanul a hibáiból és megpróbál fejlődni. A legelső Kiss Manyi-kiállításom klasszikus üvegkeretekben próbáltuk meg vándoroltatni, egy ízben nem mi csomagoltuk, darabokban érkezett meg. Azóta nem engedem, hogy más csomagoljon, az üveget is mellőzöm, amennyiben lehet. Addig nem engedélyezem magamnak, hogy egy kiállítást megrendezzek, amíg legalább egyetlen egy újdonságot nem találok. A Bánffy-kiállítás első változatában hét volt a saját magam számára felállított penzum. Az is fontos, hogy történetek álljanak össze vagy olyan összefüggések, amelyek nem voltak korábban. A Kós-hagyatékban találtam egy olyan levelet, ahol Kós Károly Ignácz Rózsát javasolta, Bánffy Miklós tanácsára, Buday Antal című darabjában Bese Anna szerepére. A Vígszínház rendezője, Joób Dániel, soha nem fogadta el a tanácsot, Ignácz Rózsa egész pályáját megváltoztatta volna. Ugyanakkor kiállítottam az Ignácz-kiállításon, de arra is rávilágít, milyen szinten figyeltek a fiatal tehetségekre és még inkább honfitársukra. Tették ezt annak ellenére, hogy maga Ignácz Rózsa leírja, hogy Kós Károly előtt milyen különlegesen leszerepelt vonagló divatos versmondásával kamasz korában még Kolozsváron. Ezért izgalmas kiállítást rendezni, mert a kor lüktetését érjük tetten. Vagy mint Szilvássy Carola esetében, olyan levelek kerülnek elő, amelyekben száz éve rejtőznek egy özvegy utolsó reményének morzsái, hogy férje hazatérhet a galíciai frontról. Egy közös van bennük, hogy rengeteg energiát és gondosságot, merész összefüggéseket kell belevinni, legyen mondanivalónk, és ezt a nézők pontosan érzékelik. Valószínűleg az sem válik a munkák hátrányára, hogy a férjem (Szebeni-Szabó Róbert ) fotográfus és grafikus, így egy-egy kép elhelyezésén vagy árnyalatán hajnalig is lehet veszekedni. Életem legfurcsább élménye volt, hogy egy idős hölgy verset is írt a kiállításról, ami, azt hiszem, nem egy szokványos dolog. (Zs. Dobozy Erzsébet Az utolsó nagyúr című verse megjelent a Pilisvörösvári újság XI. évfolyamának 8. számában, 2011 augusztusában.) De nem ez volt az egyetlen furcsa történet a kiállításaimmal kapcsolatosan. Ha lesz időm kalandregényt írni, akkor ezeknek a vándorlásoknak és szervezéseknek a történetét írom meg, egyet ígérhetek: unalmas nem lesz.

– Nemrég egy interjúban azt mondta, hogy nagy váltás várható az életében, és akkor teljes energiáját az erdélyi kulturális életnek tudja szentelni. Megtudhatunk részleteket erről az érdekesnek ígérkező jövőről?

– Ha a Jóisten megsegít, és az adminisztráció megkegyelmez, akkor Erdélyben folytathatom a munkámat kulturális területen.