Új világot teremteni izgalmas kihívás

– Életrajzából kitűnik, hogy kacskaringós életút az öné.

– Édesanyám kolozsvári gyógyszerészcsaládból származik, az egyetem elvégzése után egy Gyergyószentmiklós melletti faluba helyezték. Édesapám székely, de én még Kolozsváron születtem, viszont már Gyergyóban végeztem a középiskolát. Rokonságom java ma is a kincses városban él, gyerekkorom nagy részét én is itt töltöttem, az első egyetemet is itt végeztem el. A Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karának szociológia szakán diplomáztam. Igaz, korábban Temesváron jártam gépészmérnöki szakra, de egy év elteltével éreztem, hogy a mérnöki szak nem kihívás, így 1991-ben átváltottam a szociológiára. Az első magyarul tanuló, és a második olyan évfolyam voltunk, akik egyáltalán szociológiát hallgattunk, hiszen 1975-ben, a filozófia és a pszichológia szakokkal együtt a szociológiát is megszüntették. Egyetemi éveim alatt bábszínész is voltam, első rendezésem, a Hófehérke a kolozsvári bábszínházhoz kötődik. Későbbi pályám szempontjából azonban ennél is fontosabb, hogy 1991 és 1997 között én irányíthattam a Maszkura nevű diákszínjátszó csoportot. Életem szép és kellemes periódusa volt, egyebek mellett megtanultam, mit jelent közösséget építeni. Teljesen különböző szakokról jövő egyetemisták voltak a csoportban, és minden évben sikerült létrehoznunk egy új előadást. Két alkalommal is megnyertük a nem hivatásos romániai társulatok színházi fesztiválját.

– Miként jutott el a hivatásos színház berkeibe?

– Kissé hosszabb volt az út, mint mások estében, több lépcsővel. Bocsárdi László vezetésével 1984-ben alakult meg a Figura Stúdió Gyergyószentmiklóson, kamaszként már jártam oda próbákra. Amikor Temesváron bejutottam a műszaki egyetemre, azonnal megkerestem a Thália nevű diákszínjátszó csoportot, amelyet Mátray László színművész vezetett. Kolozsváron diákműsorokat szerkesztettem a televízióban, következett a Maszkura és a bábszínház – ezek mind-mind köztes megállók voltak. Végül bekerültem a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezői szakára.

– Játszott is, rendezett is. Hogyan dőlt el, hogy nem színész, hanem rendező lesz?

– Nálam ez a Maszkura irányításával dőlt el. Hosszú időn át nem csak rendeztem, hanem játszottam is, és közben sikerült megtapasztalnom a szakma mindkét oldalát. Nyilvánvalóvá vált, hogy számomra izgalmasabb világokat teremteni, hiszen ez a lehetőség adatik meg a rendezőnek. Kell ehhez bizonyos elemző és szintetizáló készség, ami, úgy érzem, bennem megvan.

– Románul végezte a rendezői szakot. Magyar anyanyelvű művésznek ez nem jelent hátrányt?

– Gyakorlatilag ott tanultam meg igazán románul, hiszen mégiscsak székelyföldi gyerek vagyok. Az első évek valamivel nehezebbek voltak, de nekem rokonszenves a román színházi – ezen belül a rendezői – iskolában uralkodó szemlélet. Minden további nélkül rendezek román színházakban is, és hinni szeretném, hogy ötvözni tudom az erdélyi, a magyarországi és román színházi koncepciókat.

– Miben különbözik az ön által említett három színházi felfogás?

– Talán könnyebb összehasonlítani a magyar és a román színjátszást, hiszen az erdélyi önmagában a kettő nagyon sajátos ötvözete. A román és a magyar színjátszás közötti alapvető különbség, hogy az előbbi éles különbséget tesz a darab és az előadás között. A szöveg az előadásnak alárendelt: egy drámai szöveget úgy kezel a román színház, mint a létrejövő előadás anyagát. A magyar színházakban rendezői szempontból ez másképp működik. Persze nem lehet éles határokat húzni, hiszen átjárás van a kettő között. A román színház rendezőközpontú, a szöveg is csak része a koncepciónak, amelybe hangsúlyozottan beletartozik a mozgás, a zene, a látvány. A magyar színjátszás gyökerei a realista színházhoz nyúlnak vissza, míg a román színházakban már a hatvanas években alternatív előadásokat hoztak létre, akár nagyszínpadokon is. Ez érződik a román színész- és rendezőképzésben is. Az erdélyi színházakban – főleg az utóbbi években – a két koncepció ötvöződése tapasztalható. Nagyon sok izgalmas előadás születik úgy, hogy román rendező magyar társulattal dolgozik, vagy fordítva.

– Ugyanakkor egyre több a külföldi vendégrendező. Ez jótékonyan hat az erdélyi színjátszásra?

– Szükség van a folyamatos szemléletfrissítésre, hasznunkra válik. A különböző kultúrákból érkező rendezők magukkal hozzák világlátásukat és színházi felfogásukat, és az ezekkel való szembesülés biztosan hasznos és eredményes lehet.

– A kilencvenes évek elején a hetedik erdélyi magyar színház, a gyergyószentmiklósi Figura stúdió – amelynek ön évekig az igazgatója volt – létrejöttétől volt hangos a sajtó. Milyen helyet foglal el a gyergyói társulat a színházi palettán?

– Egészen pontosan 1990-ben vált hivatásossá a Figura, így lett akkor hét magyar színház Erdélyben. Története szorosan kötődik Gyergyószentmiklóshoz és Bocsárdi László nevéhez, aki viszont 1994-ben a társulat java részével átment Sepsiszentgyörgyre. Egy épülőfélben levő színházat hagyott hátra, ami egyfajta előkészítő lett a főiskola számára. Középiskolásként nagyon sok mai színész kezdte ott a pályát, szinte mindegyik erdélyi színháznál található egykori figurás. A kétezres évek elején erősödés észlelhető, ekkor tért haza Szabó Tibor akkori igazgató hívására sok Gyergyóból elszármazott főiskolás, és kezdődött egy tudatos társulatépítés. 2005-ben lettem a színház igazgatója, és határozottabban felvállaltam például a mozgás- és táncszínház irányvonalát is. Az elmúlt években a Figura elismerést vívott ki magának az erdélyi színházak körében, annak dacára, hogy nagyon kicsi színház, kis költségvetéssel és társulattal. A körülmények is javultak: ahhoz képest, hogy nem is olyan régen a színpadon manele-zene szólt, az alagsorban biliárdszoba működött, és miccs illata terjedt a levegőben, a színészek pedig februárban nyolc fokban próbáltak. Ma már a diszkó helyén a Bocsárdi Angi Gabriella nevét viselő Stúdióterem működik, biliárdszoba helyett pedig színházi kávézó van. A nézőtér bejáratánál ma ruhatár fogadja a nézőt, és nem játékterem, mint azelőtt… Kemény munka volt, de szerettem, bár 2012. november elsején elváltak útjaink, és azóta szabadúszóként dolgozom.

– Meg lehet ebből élni?

– Tulajdonképpen én is csak próbálgatom még ezt az életformát. Nincs állandó munkahelyem, sem alkalmazotti viszonyom, előadásokra szerződöm bizonyos honorárium fejében. Egyelőre sínen van a dolog, Kolozsváron kezdtem az évet, innen Iasi-ba megyek a Nemzetibe, tavasszal Pécsett rendezek, a jövő évem is lekötött már nagyjából. Ahhoz, hogy hívják az embert, nyilván szükség van az eddigi munkáira, de a színházi világban kiépített kapcsolataira is.

– Kolozsváron a Valahol Európában című musicalt rendezi. Hogyan esett a választás éppen erre a darabra?

– Tavaly ősszel beszéltük Szép Gyula operaigazgatóval, hogy jó lenne egy gyerekelőadást létrehozni, ami egyben közönségvonzó is. Én javasoltam ezt a musicalt, amelyet Magyarországon hatalmas sikerrel játszanak. AValahol Európában nem kizárólag gyerekeknek szól, és a témája ma is aktualitással bír.

Béres László

Kolozsváron született 1972. augusztus 6-án. Középiskolai tanulmányait a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Elméleti Líceumban végezte. A Babes–Bolyai Tudományegyetemen szociológiát tanult. 1997-ben nyert felvételt az I. L. Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetemre Bukarestbe. 2002-ben kapott rendezői diplomát, ugyanott szerzett rendezői mesteri fokozatot is a „kortárs színházi előadások rendezése” mesteri program keretében. 2012-ig a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgató-főrendezője volt, jelenleg szabadúszó.