
Petőfit szavalt ’48-ban, s az élmény eldöntötte a sorsát. Aztán újratanulta a mesterséget, s bármit megtesz a színházért. Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze versről, Dózsa hiányáról és szövegzavarokról.
2015. január 30., 19:432015. január 30., 19:43
– Negyvenöt évvel ezelőtt Dózsa hangja volt Székely János monodrámájában, nemrég a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron nevű zenekarával. Segítsen megérteni ezt a váltást.
– Egyik kollégám kért fel, meg is lepődtem. Nem azért, mintha olyan nagy drámai színésznek tartanám magam, hanem mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám viszont megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert olyan kihívás volt ez, amely elől nem akartam kitérni. Nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, talán azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak. Később a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, az unokám pedig felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.
– Annak idején mit jelentett önnek Dózsa?
– Amikor 1964-ben berobbant a Dózsa, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan, felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, az első olvasat szinte jobb volt, mint a bemutató. Több színésztársammal írtunk is Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. ADózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, a bukaresti magyar tévéadásban 1970-ben a Dózsa volt az első tévéjáték. Amúgy az 500 éves Dózsa-évfordulóra készülve önszorgalomból elkezdtem újra foglalkozni a szöveggel, de senkinek nem jutott eszébe, hogy én legalább 250 alkalommal játszottam el korábban. Iszonyatos munkába került volna felújítani, de inkább arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze ezeket az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, az ő remekművét.
– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok közötti üzenet?
– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidósággal foglalkozó minden műalkotásban jelen van a holokauszt borzalmas élménye. Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű: ha nem lesz autonómia, a beolvadás a sorsunk.
– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?
– Nem, mert ez az igazság. Én nem vagyok igazi színészalkat, azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert úgy gondoltam magamra, mint színészre, akár a régi görögök: Thália papjaként. A Csorgónál a Székely Vértanúk emlékművénél a Magyar Népszövetség felkérésére 1948-ban elszavaltam Petőfi 1848 című versét. Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, egyik-másikra szívesen is emlékszem. Nem azért, mert nagyszerű voltam, hanem mert eljutottam képességeim határára. Úgy érzem, ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben.
– Miért vállalta annak idején a színházigazgatást?
– Néha arra gondolok, tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdnöm a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. Amikor 1962-ben Marosvásárhelyen megalakult a román társulat, odakerült a bukaresti színházi szellemiség is. A fővárosi rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest modernebb színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel járt mögöttük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, jó, jó, de ki lesz az utódja. És hét év alatt hét igazgató került a színház élére, csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag páros helyre nem hozta. Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a példakép szót – lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája. Miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem – általában rossz véleménye volt a színházban történő dolgokról. Mégis meghatározó volt számomra a váltás. A későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapon át a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés decemberben elhajtott, februárban visszatértek. De a színház leépülőben volt, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak, és maradtam.
– Utólag miként értékeli azt a döntését, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?
– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A új színházi törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből jottányit sem engedtünk. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnőtt a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hanem, hogy meglátták, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulták élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, bizonyos alapok nélkül a szimfonikus zenét sem lehet értékelni. A rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Mivel lehetőség nyílt rá, most szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza tömegesen, de Szentgyörgyön pezseg a művelődési élet, ez a város fordít a legtöbbet a kultúrára. Márpedig e folyamat elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.
Nemes Levente
Színművész, előadóművész, Szászmedgyesen született 1939-ben. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán diplomázott. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte, tíz éven át a marosvásárhelyi Székely Színház, 1973 óta pedig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbi intézményt 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Az 1970-80-as években önálló előadóestjei emlékezetes eseményeknek számítottak. Díjak, elismerések: Kádár Imre-díj (1998), Jászai Mari-díj (2007), Kaszás Attila-díj (2009), Életmű-díj (2001, Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja).
– Közben megtalálták a szerepek is. Hogyan alakultak önben ezek a figurák?
– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam, talán lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Borzasztóan nehezen ment. Néztem Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de nagyszerű volt. A velem egykorú kollégák azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne nekem is megpróbálnom. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. Ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim támadtak, bizonytalanná váltam, nem szerzett örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valamiféle deklamálás irányába. Míg végül a Romeó és Júlia egy nyúlfarknyi szerepében ráéreztem valamire, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások. Szép lassan araszolgattam, nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék, de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik hozzám hasonlóan másfajta színjátszáson nevelkedtek, most is azt várnák el tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahová besoroljam magam, a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez másfajta színjátszás, hadd lám, képes vagyok-e rá?
– Hogyan látja ma a színház szerepét, és benne önmagát?
– Mostanában sok benne a divat, a kóklerkedés, mivel bármit szabad. Olyan embereknek is teret ad, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De az ilyenek hamar lelepleződnek. Nézem viszont Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, valahogy a keze alatt mégis minden értelmet nyer. Nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét. Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást jelent. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon, kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
szóljon hozzá!