Hirdetés

Tankcsapda Dózsa hangján

Petőfit szavalt ’48-ban, s az élmény eldöntötte a sorsát. Aztán újratanulta a mesterséget, s bármit megtesz a színházért. Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze versről, Dózsa hiányáról és szövegzavarokról.

 

Bíró Blanka

2015. január 30., 19:432015. január 30., 19:43


– Negyvenöt évvel ezelőtt Dózsa hangja volt Székely János monodrámájában, nemrég a Tankcsapda Egyszerű dalát énekelte a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron nevű zenekarával. Segítsen megérteni ezt a váltást.

– Egyik kollégám kért fel, meg is lepődtem. Nem azért, mintha olyan nagy drámai színésznek tartanám magam, hanem mert soha nem tudtam idejében belépni, miközben szerettem énekelni. Nagy Alfréd kollégám viszont megígérte, hogy segít, eljött hozzám egy gitárral, próbáltunk keményen, aztán én is egyedül, mert olyan kihívás volt ez, amely elől nem akartam kitérni. Nagyon kellemes élmény volt, a közönség megajándékozott a szeretetével, talán azért is, mert ilyen szerepben még nem nagyon láttak. Később a szomszédban egyszer feltették az Egyszerű dalt, egy fiúcska elkezdte énekelni, én is bekapcsolódtam, az unokám pedig felkapta a fejét, hogy én ezt tudom.

– Annak idején mit jelentett önnek Dózsa?

– Amikor 1964-ben berobbant a Dózsa, az erdélyi magyarságról szólt, benne volt az is, hogy az uraink elherdálták az országot, nem gondolkodtak okosan, felelősségérzettel. Amikor először olvastam az Igaz Szóban, az erőszakos marosvásárhelyi elrománosítás miatt is sírva ömlött ki belőlem, az első olvasat szinte jobb volt, mint a bemutató. Több színésztársammal írtunk is Székely Jánosnak, hogy szeretjük a Dózsát, tiszteljük és becsüljük az íróját. ADózsának országos turnét szervezett a marosvásárhelyi, majd később a sepsiszentgyörgyi színház is, Bukarestben, Temesváron, Zsombolyán és Dálnokon is bemutattam, a bukaresti magyar tévéadásban 1970-ben a Dózsa volt az első tévéjáték. Amúgy az 500 éves Dózsa-évfordulóra készülve önszorgalomból elkezdtem újra foglalkozni a szöveggel, de senkinek nem jutott eszébe, hogy én legalább 250 alkalommal játszottam el korábban. Iszonyatos munkába került volna felújítani, de inkább arra gondolok, hogy valami hibádzik a kulturális életünkben: senki nem tartja számon, nem hangolja össze ezeket az ügyeket, a személyeket, a teljesítményeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megszólaltassa Székely Jánost, az ő remekművét.

– A rendszerváltás előtt fontosabb volt a sorok közötti üzenet?

– Bármilyen szerepem volt, bármilyen verset mondtam, arra kényszerített a sorsom, hogy mindent az erdélyi magyarság sorsára mintázzak. Ez el is szegényítette, de gazdagította is az előadásmódomat, mert mélységet adott neki. Ezzel nagyon sok mindent lehetett hitelesíteni, mint ahogy a zsidósággal foglalkozó minden műalkotásban jelen van a holokauszt borzalmas élménye. Most is van egyfajta szolidaritás a közönséggel, azóta is erőteljesen figyelek saját problémáinkra. Nagy élmény volt például a székelyek nagy menetelése. Nagyon drukkoltam, nagyon féltem, mert az aggodalmaskodók, a kritikák, a lenézések megpróbálják hitelteleníteni az autonómiamozgalmat. De számomra egyértelmű: ha nem lesz autonómia, a beolvadás a sorsunk.

– A versek révén jutott el a színészmesterséghez. Érezte valaha úgy, hogy beskatulyázták versmondónak, drámai színésznek?

– Nem, mert ez az igazság. Én nem vagyok igazi színészalkat, azt mondták nekem, hogy olyan vagyok inkább, mint egy református pap. Azért voltam én paposabb, mert úgy gondoltam magamra, mint színészre, akár a régi görögök: Thália papjaként. A Csorgónál a Székely Vértanúk emlékművénél a Magyar Népszövetség felkérésére 1948-ban elszavaltam Petőfi 1848 című versét. Éreztem a felém irányuló figyelmet, szeretetet, ez meghatározó volt egy kilencéves fiúcska számára. Nem bánt, hogy sokan versmondónak tartanak, bár sok szerepet játszottam, egyik-másikra szívesen is emlékszem. Nem azért, mert nagyszerű voltam, hanem mert eljutottam képességeim határára. Úgy érzem, ez a legfontosabb, amit tehetünk az életben.

– Miért vállalta annak idején a színházigazgatást?

– Néha arra gondolok, tudat alatt mindig arra készültem, hogy színházigazgató leszek. Pedig ’89 előtt ez fel sem merült, hiszen akkor le kellett volna feküdnöm a rendszernek, nekem pedig sokkal drágább volt a függetlenségem. Azt mondtam, cédulás vagyok, egy kicsit bolond, bármit mondhatok. Amikor 1962-ben Marosvásárhelyen megalakult a román társulat, odakerült a bukaresti színházi szellemiség is. A fővárosi rendezők a Szovjetunióban tanultak Meierhold, Vahtangov égisze alatt, és hazatérve a rosszul értelmezett Sztaniszlavszkijhoz képest modernebb színházat csináltak. A magyar színjátszás ötven évvel járt mögöttük. A román tagozat hozta az új szellemet, a színészek szervezkedni kezdtek, hogy Tompa Miklós már megcsontosodott, le kell váltani. Én akkor azt mondtam, jó, jó, de ki lesz az utódja. És hét év alatt hét igazgató került a színház élére, csúszott lefelé, míg a Csorba–Harag páros helyre nem hozta. Nekem Tompa Miklós – nem szeretem a példakép szót – lelki társam volt. Sokat tanultam tőle színházról, társadalomról, emberségről, nőkről. Kicsit én voltam a lelki szemetesládája. Miután leváltották, én is kerestem a vele való találkozást, ő meg a fájdalmait mondta el nekem – általában rossz véleménye volt a színházban történő dolgokról. Mégis meghatározó volt számomra a váltás. A későbbiekben sokat olvastam és jegyzeteltem a színházcsinálók, Meierhold, Vahtangov, Strehler könyveit, mintha valóban a színházigazgatásra készültem volna. 1989 után két hónapon át a Színházi Megmentési Front elnökeként igazgattam az intézményt, de hamar visszaállt a régi status quo, akiket a közgyűlés decemberben elhajtott, februárban visszatértek. De a színház leépülőben volt, sokan elmentek, én is sikeresen versenyvizsgáztam Marosvásárhelyre, aztán újra megválasztottak igazgatónak, és maradtam.

– Utólag miként értékeli azt a döntését, hogy 1995-ben a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nyolc színészét és Bocsárdi László rendezőt Sepsiszentgyörgyre hívta?

– Máig csak az bizonyosodott be, érdemes arra törekedni, hogy értéket hozzunk létre. A új színházi törekvés egy kicsit mindenkit megmozgatott, az emberek vitatkozni kezdtek, kinyílt a szemük, kezdték kinőni a provinciális szemléletet. Kezdetektől provinciaellenes színház volt, ez volt a titka. Bocsárdival erre törekedtünk, és ebből jottányit sem engedtünk. Az elismerés azonban nem az lett, hogy idővel megnőtt a nézők száma, mint ahogy én azt elvártam. Hanem, hogy meglátták, ez a színház érvényes, érdemes odafigyelni rá, megtanulták élvezni. Mert a művészetet meg kell tanulni, bizonyos alapok nélkül a szimfonikus zenét sem lehet értékelni. A rendszerváltás előtt azt hirdettem, hogy falura kell menni, évente ötszáz előadás volt, gyakran napi három. Mivel lehetőség nyílt rá, most szerettem volna igazi színházat csinálni. A nézők nem jöttek vissza tömegesen, de Szentgyörgyön pezseg a művelődési élet, ez a város fordít a legtöbbet a kultúrára. Márpedig e folyamat elindításában a színháznak nagy szerepe volt, és számomra ez jelent elégtételt.

Nemes Levente
Színművész, előadóművész, Szászmedgyesen született 1939-ben. Marosvásárhelyen érettségizett, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán diplomázott. Színészi pályafutását 1962-ben kezdte, tíz éven át a marosvásárhelyi Székely Színház, 1973 óta pedig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, utóbbi intézményt 1992 és 2005 között igazgatta is. Több filmben és tévéjátékban szerepelt. Az 1970-80-as években önálló előadóestjei emlékezetes eseményeknek számítottak. Díjak, elismerések: Kádár Imre-díj (1998), Jászai Mari-díj (2007), Kaszás Attila-díj (2009), Életmű-díj (2001, Határon Túli Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja).

– Közben megtalálták a szerepek is. Hogyan alakultak önben ezek a figurák?

– Korábban hagyományos színházi modorban játszottam, talán lehettem volna korszerűbb, de ezt tanultam. Bocsárdi megpróbált rávenni, hogy az ő víziója, művészi elképzelése szerint játsszak. Borzasztóan nehezen ment. Néztem Pálffy Tibor és Bocsárdi Gabi gyönyörű kettősét a Kasimir és Karoline-ban, semmi köze nem volt a hagyományos színjátszáshoz, de nagyszerű volt. A velem egykorú kollégák azt mondták, én vagyok a legjobb az előadásban, de én a lelkem mélyén éreztem, az a jó, amit ők csinálnak, hogy érdemes lenne nekem is megpróbálnom. De nem ment, megbuktam a Szeget szeggel főszerepében, az Agamemnonban, A nép ellenségében. A Szeget szeggel előadásban valójában sikerem volt, de én ereztem, hogy nem vagyok jó, ez tulajdonképpen bukás. Ennek az lett a következménye, hogy szövegzavaraim támadtak, bizonytalanná váltam, nem szerzett örömet a játék, vagy ha mégis, elmentem valamiféle deklamálás irányába. Míg végül a Romeó és Júlia egy nyúlfarknyi szerepében ráéreztem valamire, bátorságot kaptam, aztán jött az Othello, az Ilja próféta, A nyugati világ bajnoka, A csoda és mások. Szép lassan araszolgattam, nem azt mondom, hogy ugyanolyan jól játszom, mint Hobóék, de sikerült levetkőznöm bizonyos sallangokat. Persze vannak nézők, akik hozzám hasonlóan másfajta színjátszáson nevelkedtek, most is azt várnák el tőlem, de a posztmodernnel megváltozott a világunk, és én ezt megpróbáltam. Nem azért, hogy valahová besoroljam magam, a megismerés vágya űzött, a kihívás: ez másfajta színjátszás, hadd lám,  képes vagyok-e rá?

– Hogyan látja ma a színház szerepét, és benne önmagát?

– Mostanában sok benne a divat, a kóklerkedés, mivel bármit szabad. Olyan embereknek is teret ad, akiknek nincs igazi mondanivalójuk. De az ilyenek hamar lelepleződnek. Nézem viszont Radu Afrim előadásait, sok mindent megenged magának, dobál össze-vissza mindent bele a zsákba, valahogy a keze alatt mégis minden értelmet nyer. Nem sajnálja a színháztól az idejét, az idegrendszerét. Én szenvedélyesen csináltam a színházat, erre szerződtem az életben, ez volt számomra az átok és öröm, szerelem és gyalázat, sorolhatnám az ellentétpárokat. Giorgio Strehlertől tanultam, hogy minden színházi ember munkája csak annyit ér, amennyit a mindenkori előadás érdekében tesz. Ez nem azt jelenti, hogy arrébb teszek egy széket, hanem önfeláldozást jelent. Hogy szívemmel, lelkemmel, ösztöneimmel, idegrendszeremmel támogatom az előadást, bármit megteszek, estétől reggelig, reggeltől estig, otthon, kézállásban, szenvedélyesen dolgozom a színházért.

 

Hirdetés
szóljon hozzá! Hozzászólások

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Hirdetés
Hirdetés

Ezek is érdekelhetik

Hirdetés

A rovat további cikkei

2026. február 15., vasárnap

Erdélyiség és egyetemesség egészséges összhangja: Balázs Ferenc életművét állítja a ma embere elé az unitárius egyház

Balázs Ferenc (1901–1937), a kiemelkedő unitárius lelkész, költő, író, faluszervező szellemi örökségére összpontosít 2026-ban a Magyar Unitárius Egyház. Kovács István püspök megkeresésünkre Balázs Ferenc szerteágazó tevékenységéről beszélt.

Erdélyiség és egyetemesség egészséges összhangja: Balázs Ferenc életművét állítja a ma embere elé az unitárius egyház
Hirdetés
2026. február 14., szombat

A szegények hangszeréből hungarikum: újra hódít a citera Erdélyben

Az Alföldön ügyes kezű mesteremberek is készítették, Erdélyben tamburaként emlegették, Kodály a szegények hangszerének nevezte. Ma virágkorát éli: hungarikum lett, és egyre többen veszik kézbe. Gyermek- és ifjúsági citeratalálkozón jártunk Maros megyében.

A szegények hangszeréből hungarikum: újra hódít a citera Erdélyben
2026. február 09., hétfő

Szolgálat a rácsok mögött: reményt visz a szamosújvári börtönbe Szabó-Salánki Tibor református lelkipásztor

A börtönlelkészi szolgálat láthatatlan, mégis létfontosságú terület a lelkipásztori munkában. Szabó-Salánki Tibor református lelkipásztor a szamosújvári és besztercei börtönökben vigaszt, reményt és Isten igéjét viszi a rabok számára.

Szolgálat a rácsok mögött: reményt visz a szamosújvári börtönbe Szabó-Salánki Tibor református lelkipásztor
2026. február 08., vasárnap

Egyház és közélet határán: Kolumbán Vilmos József erdélyi püspök a reformátusság kihívásairól itthon és a nagyvilágban

„Reformátusnak kell maradnunk, a Szentírásra és hitvallásainkra építve” – vallja Kolumbán Vilmos József erdélyi református püspök. Interjúnkban Kolumbán Vilmos József a Református Egyházak Világközössége progresszív teológiai irányáról is beszélt.

Egyház és közélet határán: Kolumbán Vilmos József erdélyi püspök a reformátusság kihívásairól itthon és a nagyvilágban
Hirdetés
2026. február 05., csütörtök

Nemzete és szülőföldje szeretete köszön vissza a munkáiban – Brittich Erzsébet, Simonyifalva sokoldalú művésze

Legyen szó képzőművészetről vagy irodalomról, műveiben visszaköszönnek a természettel összhangban élő faluközösségbe kapaszkodó gyökerek, az irányt mutató népi bölcsességek, a sallangok nélküli kifejezések, a deportálást túlélők közösségi traumája.

Nemzete és szülőföldje szeretete köszön vissza a munkáiban – Brittich Erzsébet, Simonyifalva sokoldalú művésze
2026. február 03., kedd

Melegfronti hatásokkal érkezik az enyhébb, csapadékos időjárás

A rövid ideig tartó hideghullámot követően szerdától ismét enyhe, csapadékban gazdag időjárás várható, a nappali csúcshőmérséklet elérheti a 10 fokot. Melegfronti hatásokra kell számítani.

Melegfronti hatásokkal érkezik az enyhébb, csapadékos időjárás
2026. február 03., kedd

Miért az RMDSZ-t szorongatja leginkább az adóprés a kormánypártok közül?

Kutyaszorítóba kerültek a négypárti bukaresti kormánykoalíciót alkotó politikai alakulatok, köztük is kiemelten az RMDSZ: úgy kell elszámolniuk a felháborodott polgárok előtt a népszerűtlen intézkedésekért, hogy a döntést közösen hozták meg.

Miért az RMDSZ-t szorongatja leginkább az adóprés a kormánypártok közül?
Hirdetés
2026. február 02., hétfő

Gyermekkorunk ízvilága elevenedett meg a házi készítésű hústermékek és pálinkák tordaszentlászlói ünnepén

Házi készítésű hústermékek és pálinkák versenyét szervezi immár negyedik éve egy lelkes fiatalokból álló csapat a Kolozsvártól mintegy húsz kilométerre fekvő Tordaszentlászlón. A többség számára a rendezvény remek gasztronómiai alkalomnak számít.

Gyermekkorunk ízvilága elevenedett meg a házi készítésű hústermékek és pálinkák tordaszentlászlói ünnepén
2026. január 31., szombat

Lelki gazdagodás a reformáció bölcsőjében: erdélyi lelkipásztor Genfben

A reformáció genfi emlékművétől kőhajításnyira fekvő gyülekezeti házban ma is hangzik a magyar ige. A svájci városban Dániel Levente erdélyi ösztöndíjasként szolgál, amely a magyar diaszpóra számára egyszerre lelki otthon, kulturális kapaszkod&oac

Lelki gazdagodás a reformáció bölcsőjében: erdélyi lelkipásztor Genfben
2026. január 30., péntek

A hiány képei: Apáczai Csere János a kortárs művészet tükrében

Csütörtök délután nyílt meg az Apáczai 400 című képzőművészeti kiállítás a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum dísztermében. A tárlat Apáczai Csere János sokoldalú szellemi öröksége előtt tiszteleg, kort&am

A hiány képei: Apáczai Csere János a kortárs művészet tükrében
Hirdetés
Hirdetés