Székelykapu eukaliptuszfából

Sikó Anna
Magyarország ausztráliai és új-zélandi nagykövete volt 2015 márciusáig. Budapesten született, az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol–francia szakán végzett 1985-ben. Nyelviskola tanára, majd vezetője volt, amely később tanárképző intézményként is működött. 1999–2001-ben a Magyarországi Brit Kereskedelmi Kamara elnöke, majd két esztendeig az Európai Uniós Kereskedelmi Kamarák elnöke volt. 2004 óta a budapesti Széll Kálmán Alapítvány kurátora, majd ügyvezető kurátora. Felvidéki és erdélyi (bölöni) gyökerekkel is rendelkezik. Három gyermek édesanyja, férje brit állampolgár.

– Hajdanán fegyencek alapították Ausztráliát, s ma is az a kép él bennünk, hogy ott minden bevándorlót szívesen látnak. Ehhez képest Ausztrália „bérelt” óceániai szigetekre különíti az országba illegálisan bejutni akarókat. Akkor most melyik is a reális Ausztrália-kép?

– Napjaink népvándorlása valóban előtérbe helyezi a kérdést. Ausztrália roppant szerencsés földrajzi helyzetben van, hiszen hatalmas sziget, amelyet csak légi úton, illetve a vad tengereken át lehet megközelíteni. Ennek ellenére évente több tízezren vállalják a kockázatot, de nagyon kevés eredménnyel. Az ország ugyanis roppant precízen, saját gazdasági érdekeit előtérbe helyezve, hosszú távra tervezve kezeli a bevándorlás kérdését. Évente 170-180 ezer letelepedési engedélyt bocsátanak ki, de a folyamat akár két-három évig is elhúzódik. Ugyanakkor évente kibocsátanak egy listát a preferált szakmákkal, amelynek ismeretében vághat neki bárki a munkaengedély és letelepedési engedély megszerzésének. Hosszadalmas, drága és egyáltalán nem biztos kimenetelű folyamat. Az illegális bevándorlás kérdésében azonban roppant kemények. A legutóbbi választások előtti periódusban az egyik legfontosabb téma volt a hajón érkező illegális bevándorlók ügyének kezelése.

– És mire jutottak?

– A jelenlegi kormányzat másfél évvel ezelőtt megszüntette az illegális bevándorlókat szállító hajók, dzsunkák érkezését, méghozzá úgy, hogy még az ausztrál felségvizek előtt visszafordítják őket. Talán könyörtelennek tűnik a módszer, hiszen ezek a hajók még egy út megtételére sem feltétlenül alkalmasak, hát még a visszaútra is, nem beszélve arról, hogy van-e elegendő élelem és ivóvíz. Azokat viszont, akik mégis elérik az ausztrál partokat, és elkapják őket, Vanuatun, Pápua-Új Guinea szigetén, és más, az ausztrál kormány által fenntartott szigeteken helyezik el, míg zajlik az esetük elbírálása. A procedúra 3-7 évig tart, és több sajtóbeszámoló is született arról, hogy közben bizony sokan maguk kérelmezik, hogy visszamehessenek a szülőföldjükre. Ugyanakkor egyre kevesebben indulnak el, az ausztrál kormány kampányt is folytat, hogy meg se próbáljanak ily módon Ausztráliába jutni.

– Mit gondol, miért tolerálja a nagyvilág az ausztrál módszert, miközben a magyar–szerb határon felépítendő kerítés ötlete hatalmas felzúdulást okozott. Miért ez a kettős mérce?

– Valóban különböző mércék működnek, talán nem is kettő. Ausztrália még így is közel 200 ezer embert fogad be évente, s ezzel komoly súllyal rendelkezik ebben a kérdésben. A mérleg egyik serpenyőjében az ott tanuló diákokkal együtt közel 300 ezer ember van – a 10-20 ezer illegálisan próbálkozóval szemben. Ugyanakkor miközben az Egyesült Államoknak maximálisan szövetségese és partnere, gazdaságilag Dél-Kelet-Ázsiával, elsősorban a Kínával, Japánnal és Indiával való kapcsolatok befolyásolják az életüket. A fejlődő gazdaságok által igényelt nyersanyagok mindegyike nagy mennyiségben megtalálható Ausztráliában, korábban Japán, mostanában Kína, tíz éven belül pedig India lesz az első számú vevő a vasra, szénre, energiára. Ilyen körülmények között Ausztrália nagyon jelentős és elfogadott országnak számít, európai gyökerekkel rendelkező, de ázsiai országnak, amely elsősorban a térség elvárásainak próbál megfelelni. Jövőjüket amerikai biztonságpolitika és ázsiai gazdaságpolitika határozza meg.

– Van konkrét álláspontja Ausztráliának például a kelet-európai autonómiatörekvések tekintetében?

– Nagyon érdekes az ausztrál magatartás az asszimiláció, az integrálódás kérdésében. Viszonylag fiatal ország, alig 250 éves történelemmel, gyakorlatilag az önállóságuk kezdete is csak a második világháború utánra datálható, amikor kiderült, hogy Anglia már nem tudja megvédeni őket, s valahol Amerika és Ázsia felé kell orientálódniuk. A gazdasági prosperitást a japán, majd a kínai gazdasági csoda hozta el számukra. Az SBS televízió és rádió 85 nyelven sugároz híreket, s hogy milyen gyakorisággal és terjedelemben, azt a népszámlálási adatok alapján határozzák meg. Azt tartják a bevándorlókról: tiszteljük a kultúrádat, tartsd meg, de hagyd otthon a problémáiddal tele hátizsákot. Elvégre azért jöttél el otthonról. Népszámláláskor ugyanakkor nem a gyökereid felől érdeklődnek, hanem azt kérdezik: milyen nyelven beszéltek otthon? Ez az egyetlen kérdés, ami arra utal, hogy valóban élő-e még a kapcsolat. Hogy mennyire nyitottak a kelet-európai kérdések iránt? Legfeljebb addig, hogy milyen érdekesek ezek a kelet-európai kultúrák, és jelentősen támogatják is a multikulturális rendezvényeket. Ők azonban nemzetkreáló fázisban vannak, amit politikailag korrekt módon, de tudatosan visznek véghez.

– A magyar külpolitika gazdasági irányú váltásaiban, a keleti nyitásban miért nincs határozottabban jelen Ausztrália?

– Az ausztrál gazdaság alapja a nyersanyag-kitermelés és export. Készárut nagyon nehezen és drágán tudnak termelni, mivel nagyon magasak a bérek és az árak is. Ezt importból fedezik, de nagyon komoly vámokat és adókat vetnek ki rájuk, főleg egyes országok esetében. Kínával viszont olyan szabadkereskedelmi egyezményt kötöttek, amely Kínának nagyon jelentős pozíciót biztosít saját árucikkei számára, ugyanakkor Kína nem alkalmazza a nagyon magas, 6-12 százalékos védővámot az ausztráliai nyersanyagokra. Magyarország ausztráliai jelenléte gépjárműveket, gépi berendezéseket, orvosi műszereket, információtechnológiai műszereket jelent. Az aktívumunk 13 az egyhez, de nem könnyű olyan disztribútort sem találni, amely képes lefedni azt a hatalmas országot. Élelmiszeripari késztermékek területén nagy lehetőségek kínálkoznak, bár sok kitűnő boruk van, a magyar borok különlegességére igencsak vevők. Jó, fizetőképes és borszerető piac ez, itt nagy lehetőségeket látok. A közvetett export tekintetében az idegenforgalom kínál nagy lehetőségeket: az ausztrálok kitűnő turisták, sok pénzük van, s mivel messziről érkeznek, általában több időt is töltenek egy helyen.

– Az ausztráliai magyar nagykövet „fennhatósága” alá tartozik Új-Zéland is. Mit kínál ez a jóval európaibb léptékű ország?

– Új-Zéland valóban egy sokkal inkább méretarányos példa, hiszen bár négyszer akkora terület, mint a Magyarországé fele akkora lakossággal, a gazdasági lehetőségek mégis jóval viszonyíthatóbbak. Szép csendesen ők is aláírtak egy szabadkereskedelmi egyezményt Kínával, amiből jól profitálnak. Anélkül, hogy privatizáció során kiárusítanák a lehetőségeiket, az utóbbi tíz esztendőben évi 40 százalékosra tehető kínai tejfogyasztás-növekedésből jórészt az új-zélandi gazdaság profitált. Jó pillanatban voltak jó helyen, és olyan minőségű tejport tudnak kínálni, amelyet négyszeres áron is inkább megvesznek a kínaiak, mint a hazai terméket. Hasonlókat lehetne tanulni az új-zélandiaktól, főleg, hogy az exportjuk 60-65 százalékát kis- és középvállalkozások állítják elő.

– A vázolt körülmények milyen nagykövetet kívánnak meg? Ön milyen prioritáslistával dolgozott?

– A magyar diaszpórával is rendelkező országba kerülő magyar diplomata munkája három fő pilléren nyugszik: a bilaterális, illetve a gazdasági kapcsolatok, valamint a diaszpórával való kapcsolattartás. A bilaterális kapcsolatok Ausztráliával nagyon jók, s bár számukra sosem leszünk meghatározó piac, a háromoldalú gazdasági lehetőségek terén bőven van fejlődési perspektíva. A talán legmesszebb élő, ezért az egyik legragaszkodóbb magyar diaszpóra viszont mindenképpen prioritást élvez. Megható látni, amint negyedik-ötödik generációs fiatalok is beszélik valamennyire a nyelvünket, kapcsolódnak a kultúránkhoz, őriznek sok mindent az ötvenhatos magyarok örökségéből. A második-harmadik generáció erőteljesen integrálódott az ausztrál társadalomba, ugyanakkor van egy nagy hullám, amely a hatvanas-hetvenes években érkezett a Délvidékről, az akkori Jugoszláviából. És ott vannak azok – pontosan nem tudjuk, hányan –, akik a kilencvenes években magyar útlevéllel, világútlevéllel a zsebükben érkeztek. Hozzávetőlegesen 10-15 ezer lélekről lehet szó egész Ausztrália területén. A magyarok híre, szakmai hírneve nagyon jó, ezt még az ötvenhatosok alapozták meg munkabírásukkal, megbízhatóságukkal. De olyan értelemben is maradandó emléket hagytunk magunk mögött Ausztráliában, hogy a főváros, Canberra százéves évfordulójára székelykaput állítottunk a tó partján, amelyet egy homoródszentpáli fiatal faragott ki eukaliptuszfából, rajta pedig a Tamási-idézet: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.