Menekülés a buldózer elől

– A nagy szocialista építkezések elején, 1961-ben vették fel a kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára. Mennyire befolyásolta döntését a korszellem?

– Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a házépítés: szerettem nézni, amint a semmiből, a földből nő ki az épület! Mindig is az alkotást gondoltam a legfontosabb emberi kvalitásnak, a ház pedig látványos alkotás. A gyermekkori építkezések mennyisége mindenképpen hatott a pályaválasztásomra.

– Az ön korában az építészmérnököket szocialista sorozatgyártásra készítették fel, vagy szélesebb körű ismeretek átadására is lehetőség nyílt, amelyben akár a több évszázados épített örökség iránti érdeklődés is helyet kapott?

– Az egyetemen emberek tanítottak: jobban vagy hiányosabban felkészültek, de tagadhatatlan egyéniségek, akiknek akarata átsütött azon a mázon, amit abban az időben mindnyájunknak viselnünk kellett. Akkor is, ha pártmunkának éltek, de akkor is, ha a párt által megtűrt, kirakatban tartott világszintű szakemberek voltak. Ilyen vonatkozásban az építőmérnöki karokon még nem volt rendszerváltás: a tananyagokból országosan hiányzik az épített örökség tanítása, értékelése. Egy-egy tanár ma is magánszorgalomból beszél a hallgatóknak a történeti épületekről, akárcsak 1989 előtt.

– Hosszú időn át a vasbetonszerkezetek szakembereként oktatott a kolozsvári műszaki egyetemen. Mikortól származtatja a műemlékvédelem iránti érdeklődését?

– Két tanárom, aki vas- és feszített-beton szerkezeteket oktatott, kivételes egyéniség volt: Igor Terþea és Mircea Mihăilescu professzorok. A vasbetont elsősorban értük és általuk szerettem meg, de azért is, mert a vasbeton talány, gyakran okoz meglepetéseket, kiszámíthatatlansága mindig is izgatott. A műemlékeket szerettem, de 1989 előtt tartószerkezet-szakember számára ezen a területen sok babért nem termett. Nem vagyok mártír típus: nem szenvedni, hanem dolgozni szeretek, márpedig Erdélyben a változások előtt történeti épületekkel mennybe menni nem lehetett!

– Hogyan értékelné az erdélyi műemlékvédelem terén a rendszerváltás utáni szakembergárdára háruló feladatokat? Mekkora a lemaradás, amit be kell hozni?

– A ’80-as évek végén látszott: a beton válságba került, másodrendű anyaggá lett. Én meg soha nem szerettem másodrendű dolgokkal foglalkozni. A ’70-es években sikerült megterveznem két, kelet-közép-európai csúcsnak számító feszített-beton szerkezetet: héjívekből, illetve függesztett héjgerendákból állókat. Ezeket az 1989-ben megjelent, Románia betontörténete című munka több oldalon is bemutatja. Közben az is kiderült, hogy nemzetközi szinten sincs megfogalmazva az általános érvényű történeti tartószerkezet-elmélet, úgy, ahogy például a feszített-betonszerkezet- vagy az acélszerkezet-elmélet. Persze az erdélyi történeti tartószerkezetek szomorú sorsa igazi kihívást jelentett: vajon tudok-e – kicsit nagyképűen Bolyait idézve – a semmiből új világot teremteni? A lemaradás hozzávetőlegesen 50 éves és egyre nő, ha a gazdag és a kulturális örökségét tisztelő Nyugat-Európával hasonlítjuk össze magunkat. Inkább az a fontos, hogy akarattal és megfelelő munkabírással képesek legyünk karbantartani mindazt, amit őseink építettek. Nem lenne baj, ha a fiatalság ideáljai között nemcsak a jól kereső informatikus, ügyvéd vagy futballista, de, uram bocsá’, profi műemlék-helyreállító is szerepelne.

– Mit jelent ma a műemlékvédelem? Mennyire van szabályozva törvényi háttérrel?

– Mint igen sok más területen, a román törvények lehetőséget teremtenek rangos műemlékvédelmi tevékenységhez is. Igaz, nem kényszerítenek. Amára már „nemzeti jellegzetességként” elterjedt szokás, a törvények áthágása az épített örökségvédelmi tevékenységet sem kíméli. Nem a rossz törvények, de a társadalom érdektelensége és értetlensége okoz pótolhatatlan veszteségeket. Ilyen vonatkozásban az erdélyi magyarság csak nagyon kicsivel jobb a többségi románságnál: együtt vallják Ceauºescuval, hogy az új embernek új házba kell költöznie, a régit pedig tüntesse el a buldózer. Márpedig akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket.

– Ki és milyen mértékben finanszírozza ma a műemlékvédelmet?

– A pénz sosem elég, és arra költi egy társadalom, amit fontosnak tart. A műemlékekre ma keveset áldozunk, mert össztársadalmi szinten nem tartjuk fontosnak, és nem értünk hozzá. Egyetlen példa: törvényszékeink szinte kivétel nélkül műemléképületekben vannak, amelyeket igény szerint átépítenek, sokukra végül alig lehet ráismerni. Gazdáiktól pedig senki nem meri számon kérni a hozzá nem értést. Vezetőikben talán fel sem merül, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége nem azonos az épített környezet átalakításakor hiányzó szakértelem törvényre emelésével!

Szabó Bálint György
Kolozsváron született 1944. április 9-én. 1966-ban szerzett építőmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán. Harminc évvel később, 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Műemlék-felújító Karán szerzett szakmérnöki képesítést. 1984-től a műszaki tudományok kandidátusa. Kezdetben kivitelező mérnök, majd építőtelep-vezető, 1974-től a Kolozsvári Műszaki Egyetem alkalmazottja: 1979-től egyetemi adjunktus, 1990-től egyetemi docens, 1998-tól egyetemi tanár, 2000-től doktorátus-vezető. Több tucat erdélyi műemléképület felújításának tervezője, szakmai tanácsadója: besztercei evangélikus templom, dévai ferences kolostor, nagyenyedi Bethlen Kollégium, kolozsmonostori római katolikus templom, bonchidai Bánffy-kastély, dévai vár, nagykárolyi Károlyi-kastély és mások. Az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületének elnöke, a Transilvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója, majd elnöke, a Kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem műemlék-felújításra szakosító posztgraduális tanfolyamának igazgatója, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke, és az UNESCO romániai bizottságának tagja. A rendszerváltás után számos erdélyi és magyarországi szakmai kitüntetést kapott.

– Negyedszázaddal a rendszerváltás után milyennek tartja a műemlékvédelmi képzést? Mekkora az érdeklődés iránta, van-e „piacuk” a végzett szakembereknek?

– A műemlékvédelmi oktatást az óvodában kellene elkezdeni. Persze nem ártana az egyetemeken is. Történeti tartószerkezetekkel foglalkozó tantárgy csak a Kolozsvári Műszaki Egyetemen van: tudományos titkárként adott pillanatban becsempésztem a tantervbe – igaz, csak választható tantárgyként – a tartószerkezet-helyreállítást, amit a minisztérium jóvá is hagyott. De még fontosabb lenne, ha a társadalmat tanítanánk hagyomány-őrzésre: márpedig ezt az óvodában és az iskolában kell elkezdeni, és folytatni felnőtt korban is. Ki nem emlékszik Ráday Mihály nagysikerű tévésorozatára, amelyben az anyaország szinte valamennyi fontosabb műemlékét bemutatta? Ennek köszönhetően is változott az anyaországiak hozzáállása az épített örökséghez. A végzett örökségvédelmi szakembernek pedig van piaca, hiszen rangos szakmabeli alig néhány akad az országban. A műemléki beavatkozások a mainál minimum ötször több szakembert tudnának foglalkoztatni. Igaz, az építészek, az építőmérnökök nem törik magukat a szakosodással, mert tudják: a mai Romániában a szakértelem a legutolsó kvalitás, amelynek köszönhetően munkához juthatnak. Az esetek többségében ma a kapcsolatok, a csúszópénz és azigénytelen, olcsó árajánlathoz munkát. Van tehát piaca a végzett szakembernek és még sincs, mert az olcsó, hozzá nem értő, műemlékromboló „szakemberek” elviszik amegrendelések jelentős részét. A társadalom pedig hagyja, mert nem ért hozzá, mert nem tiszteli az épített örökséget.

– Ön számos műemlékvédelmi kezdeményezésnek részese a torockói hagyományos porták felújításától a hatalmas értéket képviselő erdélyi műemléképület-együttesekig. Hetven évesen is vállalújabb és újabb megbízatásokat?

– A mi generációnk nem tud mást, csak dolgozni, amíg él. Különben csapattal dolgozom, munkatársaim nagy része 30-40 évvel fiatalabb nálam. Ma szinte teljesen csak szakmai kérdésekkel foglalkozom, a menedzsment, az adminisztráció már nem az én dolgom. Amíg egy kicsit is javítani tudok mindazon, amit erdélyi épített örökségnek hívnak, addig tennem kell a dolgomat.