Irodalmi összeállításaival Marosán Csaba nemcsak Erdélyt járta be, hanem eljutott Amerikába is
Fotó: Biró István
A fiatal színművész missziónak tekinti a magyar irodalom népszerűsítését. Iskolákban, templomokban hirdeti az olvasás hasznát és örömét. A közönség issza Marosán Csaba minden szavát. Irodalomról, erdélyi és amerikai előadásairól és a hagyományőrzés fontosságáról beszélgettünk.
2020. március 20., 07:592020. március 20., 07:59
– Zilahon, az Ady Endre által is látogatott iskolában érettségiztél. Az ottani környezet miként hatott ki későbbi pályádra?
– A zilahi közösség – és azon belül is a Zilahi Református Wesselényi Kollégium – mondhatni egyik gyújtózsinórja volt annak, hogy színész lettem. Elsősorban meg kell köszönnöm a most már nyugdíjas magyartanáromnak, Tőtős Katalinnak, hiszen ő szerettette meg velem az irodalmat. Ha Ady Endrének Kincs Gyula, nekem Tőtős Katalin volt a mentorom. Szilágy megye egyetlen magyar tannyelvű iskolája abban is segített, hogy kicsit jobban kezdtem megbecsülni azt a helyzetet és azt a környezetet, amibe születtem.
Hiába indulnék el az Értől, nem jutnék el az Óceánig, de ha el is jutnék, onnan vissza akarok ide jönni. Arany szavaival tudnám kifejteni gondolataimat, hiszen én is az vagyok: „Egy népi sarjadék,/Ki törzsömnek élek, érette, általa;/Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,/Otthon leli magát ajakimon dala.” Azt hiszem, ha az elmúlt évszázadban bárki is emigrált bárhova, senki sem jókedvében ment el az anyaországtól, a szülőföldtől. A honvágy mindenkiből kijön, akármilyen korú is legyen. A Szilágyság, Zilah fontos pillér az életemben. Úgy tekintek rá vissza, mint Ady: az alma materem, az a négy zilahi esztendő által vagyok. Azt hiszem, nagy mértékben határoz meg egy fiatalt a középiskola. A gyermek akkor dönti el, milyen szakot választ, ez hihetetlenül fontos döntés.
– Manapság, amikor úgy tűnik, hogy a vers, a szavalás, általában az olvasás kezd kimenni a divatból, hogyan vállalkoztál önálló műsorok létrehozására?
– Pár évvel ezelőtt beindult az iskola másképp program. Akkor érkezett az első felkérés egy iskola részéről „Irodalomóra másképpen” című rövid versösszeállításra. Elkezdtem alaposabban kutatni az adott költőt, mélyrehatóan tanulmányoztam mind az alkotásait, mind az életét, így állt össze az 50 perces műsor. Idővel hasznossá akartam válni a diákok számára úgy is, hogy a kötelező tananyagba bekerült költők életét mutassam be humorosan, interaktívan.
– Ezek a műsorok egy tanórával is felérnek …
– Így van, viszont rövid változtatással az előadást át tudom alakítani előadóestté úgy, hogy az adott költő verses műsora legyen. Az embernek fel kell találnia magát, hétgyermekes családban felnőve sokszor több mindenhez kellett alkalmazkodnom. Kicsi öcsiként meg pláné…
Délelőtt iskolában voltam, délután pedig a felnőtt közönség előtt léptem fel. Ilyenkor az iskolai előadást előadóestté alakítottam át.
– Mennyire más a szórványban fellépni?
– Teljesen más, mint bárhol máshol. A szórványban szó szerint isszák az ember szavait. Nem mondom, hogy máshol nem, de itt kivételesen. Szinte minden szónak és vesszőnek súlya van. A szórványban a legészakibb helység, ahova eljutottam, Hosszúmező volt az ukrán–román határon, ahol még 70 százalékban magyarok élnek. Felléptem műsorommal Temesvár környékén, a barcasági csángó magyarok között, Brassó és Kézdivásárhely környékén, és azt tapasztalom, óriási igény van az irodalmi estekre.
– Hány iskolába és templomba jutottál el irodalmi összeállításaiddal?
Megközelítőleg száz középiskolában és nagyjából 35 általános iskolában jártam.
A cél ugyanaz a felnőtt közönség esetében is, vagyis irodalmat terjeszteni átadható módon, de templomi közösséghez idomulva, és nem utolsósorban egy-egy eseményhez kapcsolódva idősek napja, anyák napja, egyházi ünnepek, március 15. alkalmából. Sokszor próbálok helyi jellegű költészetet előadni. Ha Nagygalambfalván lépek fel, akkor Kányádi Sándor-verset is becsempészek a műsorba, ha a Partiumban vagy a Szilágyságban járok, akkor Adyt is szavalok. Mindig azt mondom: ha irodalomról beszélünk, először helyi jellegűt fogyasszunk. Ugyanúgy, mint az őstermelő: a helyit fogyassza, mert az nem utazik több ezer kilométert, és még egészséges is. És ha immunrendszered már erős a helyi magyar irodalomtól, akkor olvashatsz világirodalmat is.
– Hogyan fogadják a mai diákok a klasszikusokat? Megértik, magukénak érzik?
– Megértik. Én állítom össze műsoraimat, ez azért fontos számomra, mert mindig sok mindent megtanulok az adott költőtől. Készítettem egyszer Mátyás királyról műsort: Marzio Galeotto és Antonio Bonfini feljegyzéseit olvasgatva több mindent tudtam meg én is laikusként. A lényeg, hogy lassan már dramaturg szemmel nézem összeállított előadásaimat, mert mindig beleképzelem magam egy diák helyébe, és arra gondolok, mi az, ami felkelti az érdeklődését. Ha egy Arany-műsort viszek az iskolába, akkor természetesen nem fogom ötven percen keresztül felolvasni a Toldit, vagy a költő legnagyobb műveit. Szó szerint kóstolót viszek nekik, hogy nézzék meg, milyen finom, és ebből enni kell. Néha felvillantok egy-egy verset, de nem szavalom el elejétől végéig, hanem továbbmegyek, és próbálom a figyelmet mindig fenntartani.
– Műsoraiddal jártál külföldön olyan közösségekben, ahol már nehezen beszélnek magyarul. Hogyan fogadnak, milyen érzés ilyen helyeken terjeszteni a magyar szót?
– Találkoztam hatvan éve kivándorolt magyarokkal is az Egyesült Államokban. Nekik a magyar irodalom olyan, mint az éltető víz. Az a legszebb benne, hogyha valaki messze utazik el Magyarországtól, és talál magyarokat, akik eljönnek az előadására, akkor biztos lehet benne, hogy értik, amit mond. Azok, akik eljönnek az előadásra, magukkal vitték több havi utazás alatt a legfontosabb piperecuccuk mellett Mátyás király népmeséit, Benedek Elek meséit, magukkal vitték Petőfi- és Ady-köteteiket. Találkoztam 102 éves bácsival is Buffalóban, ő volt a legidősebb nézőm Amerikában, de találkoztam olyanokkal is, akiknek a nagyszülei emigráltak Kovászna megyéből. Ők mészárosok voltak, viszont unokájuk már nem tudja nyelvünket, de mégis magyar: a kürtöskalácstól a gulyásig mindent szeret, ami magyar. A magyaroknál érdekes módon a gasztronómia is öröklődik.
Los Angelesben például sok kocsin láttam Erdély-matricákat, nagyon büszkék, hogy erdélyiek, ez nekik fontos. Ha a saját identitásomat kellene elmondanom, mindenekelőtt magyar, aztán erdélyi, és evvel egyenrangú, hogy szilágysági és kalotaszegi. Lokálpatrióta vagyok mindenek felett. Az ember a gyökereit tartsa meg a legjobban, mert utána bármilyen szélvihar jön, nem fújja el a szél.
– Egyik célod bizonyára az, hogy ne veszítsük el az identitásunkat…
– Az a célom, hogy növekedjék az irodalom szeretete az iskolákban, a diákokhoz érjek el az előadásokkal, és azon is dolgozom, hogy húsz vagy harminc év múlva erdélyi magyar színészként legyen értő, olvasó, színházat szerető közönségem. Hiszen e fiatalokból lesz a potenciális publikum. Márton Áron mondta 1933-ban Gyergyószentmiklóson egy nagygyűlésen a napjainkban is aktuális gondolatokat: „panaszkodunk – újabban elég sűrűn –, hogy népünk elmaradott és rossz, hogy különösen az ifjúság elveszítette az apák tisztes erkölcsi érzékét, faji és keresztény tájékozódó képességét. Romlik s az ősök szent hagyományaihoz mind hűtlenebb lesz. Gyökértelenül, a vallásos talajból kiszakadva, romboló eszmék hátán a romlás lejtője felé sodródik…
Irodalmunk gazdagságában és színvonalban is vetekedik a nagy nemzetek irodalmával. Érezze meg a nyelv sok ízét s a benne rejlő, összetartó, szegénynél és úrnál egyazon lelket mutató erőt.” Ez az egyik ars poeticám.
Marosán Csaba
Zilahon született 1990. május 15-én. Édesanyja Kalotaszentkirályról, édesapja a szilágysági Kémerből származik. Ady Endre középiskolájában, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban végezte líceumi tanulmányait. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának színész szakán végzett. 2012 novembere óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Életútja sporttörténet, nemzetközi tapasztalat és közösségi elköteleződés. A kolozsvári medencéktől az amerikai egyetemi bajnokságig, majd vissza Erdélybe: Baloga Istvánt vízilabdázóként, oktatóként és családapaként is a kitartás vezérli.
Szilveszter éjszakáján és az új év első napjaiban jóval fagypont alatti hőmérséklettel búcsúzik az óesztendő, és köszönt be az új esztendő. Hétvégére, illetve a jövő hét elejére azonban enyhül a hideg idő.
Karácsony előtt idén nem a szokásos takarítással foglalkoztunk, hanem egy különleges utazást választottunk: Malagát és Granadát fedeztük fel Andalúzia napsütötte vidékén. A mediterrán városok lenyűgöző erődítményei az első pillanattól magukkal ragadtak.
Harmincöt éve szolgál Marosszentgyörgyön, nemrég jelent meg a századik verseskötete, és december elején a prefektúra is kitüntette a közösségért végzett szolgálatáért. Baricz Lajos római katolikus plébánossal a szolgálatáról és az ünnepről beszélgettünk.
Lehet-e egyszerre fergeteges bulikat tartani és Jézus örömhírét hitelesen képviselni? Miklós Gyuri szerint nemcsak lehet, hanem kell is. A kolozsvári zenész és vallástanár a vele készült beszélgetés során hitről, zenéről, küldetésről és arról vall.
A gyulai Százéves Cukrászda korábban is megkerülhetetlen pontja volt a viharsarki városnak, az idén elnyert Magyarország Tortája cím pedig csak még több vendéget vonz a létesítménybe. Decemberi látogatásunkkor „belekóstolunk” az egykori kávéházi miliőbe.
Télies, hideg napok elé nézünk az esztendő utolsó hetében, éjszakánként mindenütt fagypont alá süllyed a hőmérő higanyszála. A nappalok sem lesznek sokkal enyhébbek, a csúcshőmérséklet többnyire alig haladja meg a fagypontot, napközben is hideg lesz.
A fiatal generáció nagy mértékben ki van szolgáltatva a közösségi oldalakon terjedő, a Ceaușescu diktatúrája, a totalitárius rendszerek iránti nosztalgiát és szélsőséges eszméket terjesztő tartalmaknak – derült ki nemrég egy elemzésből.
A karácsonyra készülődés jegyében az Erdélyi Napló Keskeny út című videós összeállítása keretében három lelkipásztor mesél arról, hogyan készülnek a híveik a karácsonyra.
Az újságíró sosem megy igazán szabadságra – legalábbis ezt szokták mondani nekem a barátaim, az ismerőseim, a családom. Mert valóban figyelek, látok, jegyzetelek, amikor utazom is. Valóban, mindig úgy alakul, hogy történeteket hozok haza.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!