Marosán Csaba: a magyar irodalom olyan, mint az éltető víz

Hiába indulnék el az Értől, nem jutnék el az Óceánig, de ha el is jutnék, onnan vissza akarok ide jönni. Arany szavaival tudnám kifejteni gondolataimat, hiszen én is az vagyok: „Egy népi sarjadék,/Ki törzsömnek élek, érette, általa;/Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,/Otthon leli magát ajakimon dala.” Azt hiszem, ha az elmúlt évszázadban bárki is emig­rált bárhova, senki sem jókedvében ment el az anyaországtól, a szülőföldtől. A honvágy mindenkiből kijön, akármilyen korú is legyen. A Szilágyság, Zilah fontos pillér az életemben. Úgy tekintek rá vissza, mint Ady: az alma materem, az a négy zilahi esztendő által vagyok. Azt hiszem, nagy mértékben határoz meg egy fiatalt a középiskola. A gyermek akkor dönti el, milyen szakot választ, ez hihetetlenül fontos döntés.

– Manapság, amikor úgy tűnik, hogy a vers, a szavalás, általában az olvasás kezd kimenni a divatból, hogyan vállalkoztál önálló műsorok létrehozására?
– Pár évvel ezelőtt beindult az iskola másképp program. Akkor érkezett az első felkérés egy iskola részéről „Irodalomóra másképpen” című rövid versösszeállításra. Elkezdtem alaposabban kutatni az adott költőt, mélyrehatóan tanulmányoztam mind az alkotásait, mind az életét, így állt össze az 50 perces műsor. Idővel hasznossá akartam válni a diákok számára úgy is, hogy a kötelező tananyagba bekerült költők életét mutassam be humorosan, interaktívan.

– Ezek a műsorok egy tanórával is felérnek …
– Így van, viszont rövid változtatással az előadást át tudom alakítani előadóestté úgy, hogy az adott költő verses műsora legyen. Az embernek fel kell találnia magát, hétgyermekes családban felnőve sokszor több mindenhez kellett alkalmazkodnom. Kicsi öcsiként meg pláné…

Délelőtt iskolában voltam, délután pedig a felnőtt közönség előtt léptem fel. Ilyenkor az iskolai előadást előadóestté alakítottam át.

– Mennyire más a szórványban fellépni?
– Teljesen más, mint bárhol máshol. A szórványban szó szerint isszák az ember szavait. Nem mondom, hogy máshol nem, de itt kivételesen. Szinte minden szónak és vesszőnek súlya van. A szórványban a legészakibb helység, ahova eljutottam, Hosszúmező volt az ukrán–román határon, ahol még 70 százalékban magyarok élnek. Felléptem műsorommal Temesvár környékén, a barcasági csángó magyarok között, Brassó és Kézdivásárhely környékén, és azt tapasztalom, óriási igény van az irodalmi estekre.

– Hány iskolába és templomba jutottál el irodalmi összeállításaiddal?
Megközelítőleg száz középiskolában és nagyjából 35 általános iskolában jártam.

A cél ugyanaz a felnőtt közönség esetében is, vagyis irodalmat terjeszteni átadható módon, de templomi közösséghez idomulva, és nem utolsósorban egy-egy eseményhez kapcsolódva idősek napja, anyák napja, egyházi ünnepek, március 15. alkalmából. Sokszor próbálok helyi jellegű költészetet előadni. Ha Nagygalambfalván lépek fel, akkor Kányádi Sándor-verset is becsempészek a műsorba, ha a Partiumban vagy a Szilágyságban járok, akkor Adyt is szavalok. Mindig azt mondom: ha irodalomról beszélünk, először helyi jellegűt fogyasszunk. Ugyanúgy, mint az őstermelő: a helyit fogyassza, mert az nem utazik több ezer kilométert, és még egészséges is. És ha immunrendszered már erős a helyi magyar irodalomtól, akkor olvashatsz világirodalmat is.

– Hogyan fogadják a mai diákok a klasszikusokat? Megértik, magukénak érzik?
– Megértik. Én állítom össze műsoraimat, ez azért fontos számomra, mert mindig sok mindent megtanulok az adott költőtől. Készítettem egyszer Mátyás királyról műsort: Marzio Galeotto és Antonio Bonfini feljegyzéseit olvasgatva több mindent tudtam meg én is laikusként. A lényeg, hogy lassan már dramaturg szemmel nézem összeállított előadásaimat, mert mindig beleképzelem magam egy diák helyébe, és arra gondolok, mi az, ami felkelti az érdeklődését. Ha egy Arany-műsort viszek az iskolába, akkor természetesen nem fogom ötven percen keresztül felolvasni a Toldit, vagy a költő legnagyobb műveit. Szó szerint kóstolót viszek nekik, hogy nézzék meg, milyen finom, és ebből enni kell. Néha felvillantok egy-egy verset, de nem szavalom el elejétől végéig, hanem továbbmegyek, és próbálom a figyelmet mindig fenntartani.

– Műsoraiddal jártál külföldön olyan közösségekben, ahol már nehezen beszélnek magyarul. Hogyan fogadnak, milyen érzés ilyen helyeken terjeszteni a magyar szót?
– Találkoztam hatvan éve kivándorolt magyarokkal is az Egyesült Államokban. Nekik a magyar irodalom olyan, mint az éltető víz. Az a legszebb benne, hogyha valaki messze utazik el Magyarországtól, és talál magyarokat, akik eljönnek az előadására, akkor biztos lehet benne, hogy értik, amit mond. Azok, akik eljönnek az előadásra, magukkal vitték több havi utazás alatt a legfontosabb piperecuccuk mellett Mátyás király népmeséit, Benedek Elek meséit, magukkal vitték Petőfi- és Ady-köteteiket. Találkoztam 102 éves bácsival is Buffalóban, ő volt a legidősebb nézőm Amerikában, de találkoztam olyanokkal is, akiknek a nagyszülei emigráltak Kovászna megyéből. Ők mészárosok voltak, viszont unokájuk már nem tudja nyelvünket, de mégis magyar: a kürtöskalácstól a gulyásig mindent szeret, ami magyar. A magyaroknál érdekes módon a gasztronómia is öröklődik.

Los Angelesben például sok kocsin láttam Erdély-matricákat, nagyon büszkék, hogy erdélyiek, ez nekik fontos. Ha a saját identitásomat kellene elmondanom, mindenekelőtt magyar, aztán erdélyi, és evvel egyenrangú, hogy szilágysági és kalotaszegi. Lokálpatrióta vagyok mindenek felett. Az ember a gyökereit tartsa meg a legjobban, mert utána bármilyen szélvihar jön, nem fújja el a szél.

– Egyik célod bizonyára az, hogy ne veszítsük el az identitásunkat…
– Az a célom, hogy növekedjék az irodalom szeretete az iskolákban, a diákokhoz érjek el az előadásokkal, és azon is dolgozom, hogy húsz vagy harminc év múlva erdélyi magyar színészként legyen értő, olvasó, színházat szerető közönségem. Hiszen e fiatalokból lesz a potenciális publikum. Márton Áron mondta 1933-ban Gyergyószentmiklóson egy nagygyűlésen a napjainkban is aktuális gondolatokat: „panaszkodunk – újabban elég sűrűn –, hogy népünk elma­ra­dott és rossz, hogy különösen az ifjúság elveszítette az apák tisz­tes erkölcsi érzékét, fa­ji és keresztény tájékozódó képességét. Rom­lik s az ősök szent ha­gyományaihoz mind hűtlenebb lesz. Gyökértelenül, a vallásos talaj­ból ki­sza­kad­va, romboló eszmék hátán a romlás lejtője felé sodródik…

Iro­dal­munk gazdagságában és színvonalban is ve­te­ke­dik a nagy nem­ze­tek irodalmával. Érezze meg a nyelv sok ízét s a ben­ne rejlő, összetartó, szegénynél és úrnál egy­azon lel­ket mutató erőt.” Ez az egyik ars poeticám.