Már nem háborús bűnös a délvidéki magyar

– Két évvel ezelőtti ottjártamkor a második világháború végi magyarellenes vérengzésekről jobbára csak magyar körökben beszéltek. Ennyire felgyorsultak az események a szerb állami intézményekben is?

– A szerb parlamentben elhangzott megbékélési nyilatkozat háttere tulajdonképpen a kilencvenes évekre nyúlik vissza. Az akkor egységes magyar érdekvédelmi szervezet, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége levélben fordult a Szerb Tudományos Akadémiához, hogy vizsgálják ki a második világháború végén elkövetett magyarellenes atrocitásokat, ami egy rehabilitációs folyamatnak lett volna az alapja. A hivatalosságok azonban hallani sem akartak erről. Mindez mégsem akadályozta meg a délvidéki magyarság politikai pártjait, érdekvédelmi szervezeteit és az áldozatok hozzátartozóit abban, hogy egyre többször, egyre bátrabban és egyre több helyszínen emlékezzenek meg a vérengzésekről. A kollektív emlékezet a magyar közbeszéd részévé vált, a szerb tudományos és politikai elit azonban továbbra is elutasítással válaszolt.

– Ez akár „érthető” is volt a milosevicsi Szerbiában, de az államfő 2000-es bukása után új időszak kezdődött. Mennyiben nyitott az új hatalom a magyarok fele?

– A belgrádi hatalom továbbra is teljes hallgatásba burkolózott, új eleme azonban a történetnek, hogy a Vajdasági Autonóm Tartomány parlamentje 2003-ban a kollektív bűnösséget elítélő nyilatkozatot fogadott el. Az 1944-45-ös vérengzések óta ez volt az első, a témában megszólaló szerb állami hatóság. A nyilatkozat elfogadásának folytatásaként a vajdasági parlament az áldozatokat feltáró kutatómunkát indított el, létrejött egy tudományos bizottság, amely archívumokban és levéltárakban kezdte el felkutatni a fellelhető dokumentumokat. Ez már olyan igényű tudományos munkának bizonyult, amelyről Belgrádnak is tudomást kellett vennie. A következő lépés volt a Sólyom László magyar és Borisz Tadics szerb elnök közötti megállapodás, amelynek nyomán 2009-ben létrejött a két akadémia közötti vegyes bizottság. A feltáró munka ma is zajlik, rengeteg új adathoz jutottunk hozzá. E folyamat része a szerb parlament állásfoglalása, illetve a magyar és szerb kormányfő közös főhajtása az áldozatok emléke előtt.

Dr. Korhecz Tamás
Szabadkán született 1967-ben, 1992-ben diplomázott az Újvidéki Egyetem Jogi Karán, majd 1995-ben a budapesti ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. Volt a Vajdaság Tartomány jogalkotási, közigazgatási és nemzetiségi kisebbségi titkára, részt vett a Vajdaság Statútuma, a Vajdaság hatásköreiről szóló törvény és a nemzeti tanácsokról szóló jogszabály kidolgozásában. 2002-től egyetemi adjunktus, 2007-től egyetemi magántanár. A szerb parlament által 2009-ben elfogadott törvény alapján a megalakult Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Az MNT a délvidéki magyar kulturális autonómiát felügyelő testület, az államtól kapott hatásköreivel ma az egyetlen ilyen intézmény a Kárpát-medencei utódállamokban.

– Erdélyből nézve a délvidéki történet nem mindennapi esemény, hiszen a rendszerváltás óta ez az első hasonló jellegű megbékélési szándék a többségi nemzet és a kisebbségbe szorult magyarság között. Kiknek az érdeme ez?– A szerb parlament állásfoglalása igencsak meglepő volt, hiszen mi, magyarok a Kárpát-medencében nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy az ellenünk elkövetett atrocitásokért az utódállamok politikai elitje bocsánatot kérne...

– Mindenképpen az újdonság erejével hatott, számunkra azonban nem volt meglepetés, mivel 2012-ben a szerb és a magyar államelnöki hivatal között már megállapodás született arról, hogy a legfelsőbb szerb állami intézmények megteszik a lépést, azt követően pedig a két államfő közös főhajtással emlékezik az 1942-es magyar razzia szerb áldozataira és az 1944-1945-ös, a szerbek által elkövetett magyarellenes atrocitásokra. A szerb parlament állásfoglalásában elítélte a kollektív bűnösség elve alapján a magyarok ellen elkövetett megtorlásokat, gyilkosságokat. A magyar áldozatoknak felépült a csúrogi emlékmű és emlékpark a Duna holt ága mellett, ahol elhantolták a legyilkolt csúrogi magyarokat. Ezzel párhuzamosan a magyar csendőrség által elkövetett gyilkosságok áldozatainak is emlékmű és múzeum létesült, a két államfő  közösen látogatta meg ezeket, és hajtott fejet az áldozatok emléke előtt. A két ország közötti egyezség értelmében az egykori népfelszabadító bizottságok által – a kollektív bűnösség elve alapján – a magyarok ellen foganatosított valamennyi határozatot a szerb kormány megsemmisíti, erre a következő napokban kerül sor.

– Úgy gondolom, ennek megtörténtéhez legalább két dologra volt szükség. A Vajdasági Magyar Szövetség olyan bizalmi tőkét tudott kovácsolni a szerbiai politikai elittel, amely lehetővé tette ezt a páratlan fordulatot. Hasonlóan fontos a magyar állam és a magyar kormány szerepe, amely az európai csatlakozási folyamat részeként késztette megegyezésre a két felet. Az egész folyamat azonban csak a kölcsönös együttgondolkodás és közös munka révén jöhetett létre. A Vajdasági Magyar Szövetség önmagában nem tudta volna tető alá hozni, de a magyar kormánynak sem sikerült volna a VMSZ segítsége nélkül.

– Mire számíthatnak az egykoron vagyonukat vesztett kitelepített magyarok, illetve a vérengzésekben meggyilkoltak leszármazottai? Kaphatnak kártérítést?

– A szerbiai vagyonvisszaszolgáltatási és kárpótlási törvény ezután azokra a magyarokra is érvényes, akik az új határozatok révén mentesülnek a kollektív bűnösség alól. Akik bírósági ítéletek nélkül váltak közigazgatási, katonai megtorlások áldozataivá, mostantól a kárpótlási törvény alapján lesznek jogosultak anyagi kártérítésre. A magyaroknak sem kell ezután bizonyítaniuk Szerbiában, hogy nem kollektív háborús bűnösök, az elkezdődött rehabilitációs, kárpótlási folyamat tehát várhatóan felgyorsul. A mindennél fontosabb erkölcsi és szellemi hozadékon túl tehát anyagi vonzata is van a folyamatnak.

– Mikorra kaphat a délvidéki magyarság pontos kimutatást arról, hány áldozata volt a szerb megtorlásoknak, és név szerint kik voltak ők?

– Levéltárosok, tudományos kutatók, történészek csapatmunkája ez. Valamennyi szerbiai levéltárban folynak a kutatások, folyamatosan azonosítják az áldozatokat. Még csak találgatni lehet a pontos számokat, hiszen bőven vannak még feldolgozatlan levéltári források. A 2009-ben elkezdődött kutatómunka az utóbbi esztendőben nagyon felgyorsult, így belátható időn belül tiszta képet kapunk az 1944–45-ös megtorlások valamennyi áldozatáról.

– Mennyire tartja őszintének a magyarok irányába tett szerb gesztust, illetve mennyiben befolyásolja ezt Szerbia uniós csatlakozási előkészülete?

– Korai lenne felmérni az őszinteséget, az elkövetkező időszak mutathatja meg, hogy ez a legmagasabb szintű kinyilatkozás az ismert érdekek és a felismert szükségszerűség mentén született-e vagy kényszerből. De mondhatok két biztató dolgot: amikor a második világháború után a német–francia megbékélési folyamat elkezdődött, rengeteg ember úgy érezte, nem őszinte a kezdeményezés, és a szkepticizmusnak biztosan volt is alapja. Az eredmény azonban fantasztikus. A szerbiai lakosság többsége egyértelműen pozitívan áll a szerb-magyar megbékélési projekthez: a szerb gesztusnak a lakosság körében sokkal kisebb az elutasítása, mint amire a magyarok titokban számítottak. Áder János köztársasági elnök úgy fogalmazott: ha a 21. század Közép-Európája ilyen gesztusokból képes építkezni, új minőséget hozhatunk létre a térségben.

Vajdasági magyar sors
A Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és a Népvédelmi Osztály felügyelete alatt 1944. október 17-én katonai közigazgatást vezettek be Délvidéken. A legfelsőbb kommunista jugoszláv pártvezetés utasítására – a második világháborúban való részvétel kollektív bűnössége elve alapján – etnikai alapú tisztogatás indult a magyarok és a németek ellen. Kivégzéseket hajtottak végre a legtöbb magyar lakta településen, civilek ezreit hajtották rögtönzött gyűjtőtáborokba, ahol megkínozták és megölték őket. A bírósági ítélet nélkül kivégzett magyarok pontos száma ma sem ismert: az 1944–1945 telén meggyilkolt személyek száma 20–45 ezer közé tehető, de egyes becslések szerint akár több mint ötvenezer áldozat is lehet. A szerb népirtás a kommunizmus évtizedeiben tabutéma volt Jugoszláviában, viszont a 900 szerb áldozatot követelő 1942-es magyar csendőrségi razzia a történelemkönyvek fő témájává vált. A rendszerváltás után 23 évet kellett várni, amíg a szerb parlament hivatalosan elítélte a második világháború végén a magyarok és a németek ellen elkövetett vérengzéseket.