Ledönteni az utolsó bástyát

– „Nem kolozsvári kolozsváriként” – hiszen Csíkszeredában született – mikor érkezett el a pillanat vagy időszak, amikortól már kolozsvárinak érezte magát?

– Én még az egyetemet sem Kolozsváron, hanem Bukarestben végeztem, így ilyen jellegű korábbi kötődésem sem volt. Nagyjából a gyermekeim születését követő időszakban váltam kolozsvárivá, amikor óvodáskorukban a többi szülővel elkezdtünk – modern szóhasználattal élve – hálózatszerű kapcsolatokat kialakítani, érezni, hogy ide tartozunk, hogy gyerekeinket kolozsváriként neveljük. Akkor váltam kolozsvárivá, amikor felelősséggel kezdtem viszonyulni a városhoz, úgy gondolkodni róla, mint a családom jövőjének helyszínéről.

– Sokan szeretnek Kolozsvárra magyar városként gondolni, „hol minden piros, fehér, zöldben jár”. Ott van viszont a helységnévtábla ügye: a városvezetés sikeresen fellebbezett a hollandiai alapítvány első fokon nyertes beadványa ellen, amely a magyar táblák kihelyezéséről szólt. Nem gondolt a lemondásra, miután a városvezetés peres úton is ellenezni kezdte a magyar feliratot?

– Nem, mivel úgy gondoltam, nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy lemondjak arról a tisztségről, amelynek életbevágóan fontos célkitűzése a többnyelvűség, és ennek egyik elemeként a helységnévtáblák meghonosítása Kolozsváron. Többször elmondtam a városi tanácsban ülő kollégáknak is: elsősorban a magyar közösség érdekeit kívánom képviselni, és csak másodsorban vagyok alpolgármester. Különösen olyan, szerencsére ritkán előforduló helyzetekben, amikor a két pozíció ellentétbe kerül egymással. A helységnévtáblák ügye egyébként nem a holland alapítvánnyal és a civil kezdeményezésekkel kezdődött. Miután az RMDSZ munkájának eredményeként 2001-ben megszületett az idevágó törvény, az 1992-es népszámlálási adatok alapján Kolozsvár is felkerült az alkalmazási normákat szabályozó kormányhatározati listára. A 2002-es népszámlálás eredményeinek ismeretében azonban az akkori polgármester ezt már nem volt hajlandó figyelembe venni, annak ellenére, hogy a helyi tanács később határozatot is elfogadott a többnyelvű helységnévtáblákra szánt összeg elkülönítésére. Az azóta eltelt több mint egy évtizedet az RMDSZ-es tanácsosok számtalan, politikai eszközzel történő próbálkozása szőtte át.

– Mint például?

– 2010-ben például polgári kezdeményezésű tanácshatározat céljából aláírásokat gyűjtöttünk, 13 ezer szignóval együtt tettük le Sorin Apostu akkori polgármester asztalára a megszövegezett tanácshatározatot, de sem ő, sem pártja nem volt hajlandó napirendre tűzni az ügyet. Vagyis a politikai eszközök nem jutottak eredményre, az RMDSZ-t pedig közben folyamatosan azzal vádolták, hogy pusztán politikai tőke kovácsolása céljából, a kolozsvári magyar közösség különösebb igénye nélkül tűzi újra és újra napirendre a kétnyelvű helységnévtábla ügyét, amelynek kihelyezése már nem kötelező érvényű, de lehetséges. A kérdést jogi útra terelő civil kezdeményezésnek kifejezetten örvendtünk, hiszen végérvényesen semlegesítette a vádakat, miszerint ez a törekvés pusztán szavazatszerzési indíttatású lenne. Mindannyiunkban nagy reményeket keltett a pozitív alapfokú ítélet. Kihirdetését követően többször találkoztunk Emil Boc polgármesterrel, megpróbáltuk megértetni vele, hogy magának, pártjának és a városnak is árt a fellebbezéssel. Valószínűleg politikai számítási logika mentén válaszolta: nem engedheti meg magának, hogy eltekintsen a fellebbezéstől. Ezt követően indult a Musai-Muszáj elnevezésű civil kezdeményezés, mivel egyértelművé vált, hogy román – elsősorban társadalmi szintű, és csak annak következményeként megszülető politikai – támogatás nélkül nagyon kevés az esélye, hogy valaha is tanácsi határozat szülessen, amely jogi garanciákat is jelent majd a kérdésben. A polgármester a fellebbezéssel párhuzamosan arra a döntésre jutott, hogy áthidaló megoldásként elindítja a Kolozsvár bejáratainál építendő városkapuk kihelyezési folyamatát.

– Mit gondol ezekről a városkapukról? Megoldást jelentenek, vagy porhintés az egész?

– Kolozsvár öt fő bejáratánál építészek számára kiírt pályázat nyomán készülő többnyelvű üdvözlőtáblát helyeznek el. Ezeken a város neve három nyelven, románul, magyarul és németül szerepel ötnyelvű üdvözlő szöveg társaságában. A legutóbbi kiírás már a harmadik nekifutás volt, az első kettőt azért állítottuk le, mert nem volt többnyelvű. Szerintem ez az első lépés a jó irányba. Messze nem elégséges megoldás, hiszen nincs jogi garancia arra, hogy ezek a feliratok néhány év múlva is ott lesznek. De gesztusértékű, a román politikum általi egyfajta óvatos tesztelése annak, mennyire készült fel Kolozsvár ennek a típusú konfrontációnak a túllépésére.

– Milyen tesztelésre gondol?

– Az ötnyelvű műemléktáblák kihelyezése azért ment sokkal könnyebben, mert a helységnévtábla az utolsó bástyája annak az ötven plusz tizenkét évnyi – a kommunizmus évtizedei és a funari korszak–, a két közösség közötti konfrontációnak, amelynek egyik legfőbb szimbolikus csatatere a város neve körül alakult ki, de ami tulajdonképpen a magyar közösség egyenlő partneri minőségből való visszaszorításáról szólt, arról, hogy kié is ez a város. Úgy érzem, ezért ez az az utolsó bástya, amelyet a román politikusok leginkább félnek „feladni”.

– Emil Boc nemrég ugyancsak kampányfogásnak ítélte, hogy több kolozsvári közéleti személyiséggel együtt ön is aláírta a kérelmet, amellyel a többnyelvű városnévtáblák ügyében a polgármesteri hivatal ellen indított perhez csatlakoztak. Milyen esélyeket ad a pernek?

– A polgármesternek is mondania kellett valamit... Nem hiszem, hogy a velünk tartó intézményvezetők, akik a közösségi hang felerősítését szolgálva ott ültek, mindannyian kampányban lennének. Amúgy sok esélyt látok a per pozitív kimenetelére, hiszen nem kell mást tenni, mint akár szóról szóra átvenni azt a jól megalapozott indoklást, amelyet a román bíróság bírónője leírt az elsőfokú ítéletben. A fellebbvitelen ugyanis csak illetékességi kifogást fogadtak el, érdemben nem kifogásolták a döntést. A PSD-s kollégák a lemondásomat kérték, arra hivatkozva: én arra buzdítottam a kolozsvári magyarokat és a többnyelvűséget támogató kolozsvári románokat, hogy csatlakozzanak az újraindított perhez. Nagyon jó, hogy az illetékességi kifogás ellenpólusaként ma már nemcsak a kolozsvári székhellyel bejegyzett civil szervezet fogja újraindítani a pert, hanem több mint ezer kolozsvári is megerősíti azt. Hiszem, hogy a bírósági döntés végleges formában is ugyanúgy néz majd ki, akár az alapfokú döntés.

– Hogyan tartja a kapcsolatot választópolgáraival? Kolozsvári lakosként kérdem: mi lesz például a városban zajló felújítási munkák során lecserélt régi, még a magyar időkből származó csatornafedelekkel?

– Sokféle módon igyekszem tartani a kapcsolatot. Rendszeresen érkeznek Facebook-üzenetek, a Paprika Rádióban kéthetente, a Kolozsvári Rádióban havonta veszek részt interaktív műsorban. Hozzá is szoktak a kolozsváriak, ilyenkor égnek a vonalak. Igyekszünk pozitív visszajelzéssel megerősíteni bennük a meggyőződést, hogy érdemes betelefonálniuk. A csatornafedelekkel kapcsolatban: a vízhálózati rendszer a megyei tanács alárendeltségében működő vízgazdálkodási vállalat tulajdona, de már elkezdtünk egy beszélgetést arról, mi történjék ezekkel a csatornafedelekkel. Azt a választ kaptuk, hogy ezeket a város más részein, ahol nem európai pénzekből újítják fel a vízhálózatot, kicserélik az előzőt, felhasználva a lecserélteket.

– Kolozsvári székelyföldiként hogyan kezeli a Székelyföld kontra Partium, Belső-Erdély szembenállást?

– Szembenállásról talán nem beszélnék, de valóban vannak törésvonalak, amelyek betömésére oda kell figyelnünk. Meglepett, hogy kolozsvári értelmiségiek is fenntartásokkal viszonyulnak például a székelyföldi autonómiatervezetekhez, ahhoz, amit a nem tömbben élő magyarság számára ez a tervezet jelenthet. Ezért vetettem fel több alkalommal is a székelyföldi kollégáknak: próbáljunk meg intenzívebb kommunikációs csatornákat nyitni, jöjjenek el Partiumba, Belső-Erdély magyar közösségeibe, beszéljenek erről a tervről, próbáljunk közösen válaszokat találni a román politikum felől érkező aggályokra is. Arra kellene törekednünk, hogy a helyi többségi közösségek, illetve a kisebbségben élők kölcsönösen megértsék egymás helyzetét. Konkrét javaslatom, hogy próbáljunk partnerségi viszonyt kialakítani egy székelyföldi várossal, évente szervezzünk közös tanácsülést, ahol megpróbálunk olyan szabályozásokat elfogadni, amelyek a helyben élő kisebbségekre vonatkoznak. Kolozsváron például jól működik az a gyakorlat, hogy a kulturális, ifjúsági, szociális alapokra magyar civil szervezetek által benyújtott pályázatok elbírálásakor igyekszünk szem előtt tartani a magyar lakosság arányát. Ugyanez működik Sepsiszentgyörgyön a román közösség irányába. De mindez informális „szokásjog”, milyen szép lenne első lépésként akár tanácshatározatokkal rögzíteni mindezt!

– Két éve nőszervezetek alakultak az RMDSZ-ben. A nőszervezet alelnökeként mit tapasztal: mutatkozik valós igény ilyen jellegű szervezet munkájára?

– Egyik legpozitívabb tapasztalatom a gombamód elszaporodó helyi nőszervezetek és apozitív fogadtatás. A nőszervezet emberközelibb arcát mutatja annak az RMDSZ-nek, amelyet minden törekvése ellenére óhatatlanul politikai pártként azonosítanak. Ezt bizonyítja, hogy számtalan nő, civil- és egyházi szervezet látott fantáziát abban, hogy felvállalja az együttműködést. Ezen túlmenően törvénykezdeményezések szintjén is viszonyulnunk kell olyan témákhoz, mint például a megemelt nyugdíjkorhatár kérdése.

– Jövőre ringbe száll tanácsosi vagy akár közvetlenül a polgármesteri tisztségért?

– Az én nagytatám azt mondta: minden napnak elég a maga gondja, baja. És tényleg nem vagyok képes még erről gondolkodni, hiszen még mindig ugyanannyi energiámat kötik le a mindennapi feladatok. Még rengeteg dolgunk van, amíg mérleget készíthetünk, eldönthetjük, ki hogyan teljesített, ki tud hozzáadni ahhoz, amit célul tűzünk ki 2016-ra. Vagyis azt, hogy visszatekintve mélypontot jelenthessen a 2012-es szereplésünk. Ennél kisebb számban ugyanis már nem tudja képviseltetni magát a kolozsvári magyar közösség. Még egyszer nem adódik az a nagyon szerencsés konjunktúra, ami három éve volt, négy tanácsossal biztosan nem lesz magyar alpolgármestere Kolozsvárnak. Ha 2016 után is közéleti szerepre vállalkozom, csakis a helyi önkormányzatban gondolkozom. Dolgoztam már a román közigazgatás több szintjén, de valós elégtételt csak az önkormányzati, illetve az alpolgármesteri munkában éreztem.

– Hogyan tudja összeegyeztetni a családanyai szerepet a városvezetéssel?

– Folyamatos egyensúlykeresésben telnek a napok, megpróbálok a két gyerekem édesanyja, a férjem felesége lenni – és hatékonyan dolgozni. Úgy próbálom meg párosítani a dolgokat, hogy legyen benne egy kis együttlét is, és a ház körüli feladatokból is minél többet vállaljak. Mindezt nagy-nagy támogatásával mindazoknak, akik számomra a családot jelentik, mert ők szembesülnek azzal, hogy például egy születésnapi összejövetelt három héttel halasztani kell.