Kató Béla református püspök istentiszteletet tart. 24 év alatt keresztül-kasul bejárta Erdélyt
Fotó: Kiss Gábor
Székelyföldi fiúként különleges események következtében Kolozsvárra került. A katonaságban tanult meg románul. Illyefalván lelkipásztorként úgy munkálkodott, hogy sokan csodájára jártak a háromszéki faluba. 12 évig püspökhelyettese, majd újabb 12 évig püspöke volt az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Vallja, hogy az elmúlt száz év legszebb évtizedét kapta püspöki szolgálata idején. Kató Béla leköszönő püspökkel beszélgettünk életéről, munkásságáról.
2024. december 11., 08:332024. december 11., 08:33
2024. december 11., 08:342024. december 11., 08:34
– Kató Béla neve összefügg Barátossal, tanulmányait mégis a kincses városban végezte. Hogyan került abban az időben egy székelyföldi fiatalember Kolozsvárra?
– Édesapámnak két unokatestvére Kolozsváron lakott, az egyik bankigazgató volt, a másik a Brassó–Kolozsvár vasútvonal főnöke. Gyakran mentek Barátosra, ahol az unokatestvérek megbeszélték, mi legyen a gyerekekkel. Nővérem négy évvel volt nagyobb, mint én, ő nyolcadik osztályba már Kolozsvárra jött. Négy év múlva követtem a nyomdokait.
– Hogyan választotta a kommunizmusban a teológiát?
– Édesapám a fogság után hazajött, a faluban senki nem akart gondnokságot vállalni, csak ő.
A kollektivizálás során az egyház földjeit nem adta be, sokat tett az egyházért. Az akkori lelkész pénzt vett el – később tudtuk meg, hogy beteg – a kasszából, amelyet később letagadott. Apám számára ez akkora csalódás volt, hogy azt mondta, ő úrvacsorát nem tud a pap kezéből venni. Ezért nővérem már Kolozsváron konfirmált, később én is a Farkas utcában konfirmáltam. Ilyen szomorú helyzetet is fel tud használni az Úristen. S én így indultam el azon az egyházi úton, amelynek most a végére érkeztem. Apám különben minden este Bibliát olvasott, énekeltünk és imádkoztunk. Így feküdtünk le. Ő volt számomra a példakép, amelyből ma is táplálkozom.
– Hol töltötte a katonaságot?
– Ceaușescu 1973-ban úgy találta, hogy jobb a fiatalokat elvinni egyetem előtt katonaságba. A teológusok sem azelőtt, sem azután nem voltak katonák. Megkezdtük a teológiát, és nem hittük, hogy elvisznek. Azt gondoltuk, csak számba vesznek, besoroznak, aztán hazaengednek. Nem így történt. Sepsiszentgyörgyre kerültünk a hegyi vadászokhoz: 15 református teológus, 200 ortodox teológus és néhány tanárjelölt Marosvásárhelyről. Ott tanultam meg románul. Így töltöttünk el kilenc hónapot, utána visszakerültünk a teológiára, és újból kezdtük az évet.
– Hogyan teltek a segédlelkészi évek?
– A teológián egy évvel többet végeztem, mert a nagyszebeni fakultáson is tanultam egy tanévet, ott sajátítottam el a német nyelvet. Erdély rendkívül sokféle, vidékenként változik a reformátusság is, legátusként is mindig máshova mentem prédikálni, nem Háromszékre. Ezért az egyetem befejezése után nem kívántam Székelyföldre menni. Ám harmadéves koromban találkoztam leendő feleségemmel, aki szentgyörgyi volt, vissza akart térni Sepsiszentgyörgyre, hogy közel legyen beteg édesanyjához. Ezért
Kedves korszak volt, viszont a feleségemnek már lehetetlen volt az ingázás az iskolába, nem volt üzemanyag, leállították a forgalmat. Akkoriban ürült meg Sepsiillyefalva, ami 7 km-re volt Szentgyörgytől, oda hívtak meg lelkipásztornak.
Püspöksége alatt több mint ötszáz sikeres projektet valósított meg magyar állami támogtásból
Fotó: Kiss Gábor
– A régi rendszerben rendkívül nehéz volt bármit is tenni, hát még hajlékot építeni Istennek. Hogyan sikerült mégis?
– Illyefalva 750 lélekszámú, nagy gyülekezet volt, a vártemplom régen tíz falunak volt a védőhelye, a településnek korábban országgyűlési képviselője is volt. 1658-ban kiirtották a falut, majd újratelepítették, a homogén közösség hiányzott. Az 1977-es földrengéskor a vár részben összeomlott, a templom is megrongálódott, a parókia udvarán pedig állt egy romos csűr. Azt gondoltam, ki kellene alakítani egy imaházat belőle, hiszen a templom hideg. Engedély nélkül kezdtük meg az építkezést, már szinte kész volt, amikor megjelent a Securitate, számon kértek, kezdődött a meghurcolás, elvették a fizetésemet, állandóan zaklattak, így értük meg 1989-et.
– A rendszerváltást követő években Illyefalva megváltozott, rengeteg fejlesztés történt a faluban. Hogyan sikerült kiépíteni akkorra a külföldi kapcsolatrendszert?
– Nemrég a HEKS-szel való találkozáskor említettem, hogy 50 éve ismerem őket (a svájci evangélikus egyházak segélyszervezete – szerk. megj.), még teológus koromból. Német nyelvtudásomnak köszönhetően több projektjükben vettem részt, később Cófalván is folytatódott az együttműködés. 1989 után a meglevő nyugati kapcsolataim kiszélesedtek. Ugyanakkor korán felismertem, hogy „nem halat, hanem hálót kell adni”. Tehát ne csak kolduljunk, s fogadjuk el, amit adnak, hanem dolgozzunk is. Így kezdődtek el a fejlesztési projektek, amelyek azt szolgálták, hogy a nép saját maga termelje meg javait, tudjon élni a különböző lehetőségekkel. Közben jöttek az újabb és újabb ötletek. A kilencvenes években mindent nehéz volt jogi keretek közé szorítani, bizonytalan világ volt, az embereknek fogalmuk sem volt arról, mit kell tenni. Lelkészként négy hónapig polgármester is voltam a faluban, ám nem akartam politikus lenni. A helybeli fejlesztéseket azonban felvállaltam. Akkor kezdődött az egyházon belül az ifjúsági és diakóniai munka,
mezőgazdasági gépeket vásároltak, újrakezdték az életet. Állandó mozgásban voltunk, egyik projektet kezdtük a másik után. Az volt a szándék, hogy a közösséget kell segíteni, hogy önmaga lehessen. Egy percnyi szabadidő nem volt, magánélet sem. A faluban elkezdett tervek lassan kikerültek a megye határain kívülre, olyan programok, amelyek Erdélyben, a Kárpát-medencében, sőt Európában is egyedülállónak tűntek. Egyre többen szerettek volna eljönni hozzánk, megismerni, mit hoztunk létre. Hosszú éveken keresztül mintha szabadegyetemi képzésben vettem volna részt helyben. Nem mentem sehova, hanem „odajött a világ helybe”, és legkülönbözőbb területeken szereztem ismereteket. Ezek abban segítettek, hogy bármilyen irányba fordultam, tudtam, mi fog azon a területen történni. Tájékozottá váltam, noha sohasem lettem közgazdász vagy kultúrfelelős. Lelkipásztor maradtam, s közben felismertem, kire mit lehet rábízni. Ez későbbi munkámban is hasznossá vált.
– Hogyan sikerült mindezt kigondolni, megvalósítani a lelkipásztori munka és család mellett?
– Sok minden tényleg megvalósult akkor. Ez csak úgy lehetett, hogy az embernek volt látásmódja, s azonnal kereste hozzá a támogatót. Mert lehet ugyan nagyszerű egy-egy terv, ha senki nem támogatja. Nem is annyira a tervek kivitelezése volt nehéz, hanem a folyamatok hosszú éveken keresztül való működtetése. Számos képzés indult el a KIDA (Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány) központjában: gazdáktól művészekig, tanároktól orvosokig sokan megfordultak a konferenciákon. A teológusokat is rendszeresen hívtuk, hogy gyakorlati teológiai kérdéseket beszéljünk át velük.
Kató Béla látogatóban a háromszéki Cófalván, ahol lelkipásztori szolgálatát kezdte
Fotó: Erdélyi Református Egyházkerület/Kiss Gábor
– Ilyen háttérrel nem véletlen, hogy megválasztották igazgatótanácsi tagnak. Mégis lemondott, miért?
– Amikor 1998-ban bekerültem az igazgatótanácsba, azt láttam, hogy az egyházi döntéshozatal nem a szabályok szerint történik, hanem inkább kézi vezérlésű. Ez rendkívül zavart. Például a teológiai felvételi után mindig beírattak még néhány személyt, azt „akit fel kellett venni”. Azt mondtam: ha még egyszer előfordul, lemondok a tagságról. Nem álltam a forradalmárok élére, akik mindenképpen támadták az aktuális egyházi vezetőket, de úgy éreztem, az nem az én stílusom.
– Igazgatótanácsosi tagság, püspökhelyettesi megbízatás, később püspöki szék. Tudatosan építette fel mindezt?
– Nem, az igazgatótanácsosság is váratlanul ért. Utána visszamentem Illyefalvára, ahol sok megkezdett tervem volt. Viszont Isten másként rendelkezett. Csiha Kálmán püspök nyugdíjba vonulása után együtt kerestük, ki legyen az utód. Rábeszélésre egy idő után Pap Géza elvállalta a püspöki jelöltséget. Akkor
Az külön történet, hogy melyek voltak azok a sarkalatos területek, momentumok, amelyek során az én akaratom érvényesült. Utána is arra gondoltam, hogy majd lejár a mandátumom, és visszamegyek Illyefalvára. Viszont ciklus végére nyomás nehezedett rám, sokan kértek, vállaljam el a folytatást. Nehéz pillanat volt, hiszen nem akartam eljönni otthonról, ezt ígértem a feleségemnek is. Emlékszem, kimentünk Illyefalván az erdőbe sétálni. Fontos beszélgetések zajlottak, a végén azt mondta: ha úgy gondolom, elenged, Illyefalvát viszont nem hagyja. Az ifjúsági központot (KIDA), a Károli Egyetem egyik általa vezetett kihelyezett tagozatát, valamint a Pető Intézet konduktorképzését nem hagyhatja el. Abban egyeztünk, hogy mindenki végzi a maga munkáját, s a lehetőségek szerint tartjuk a kapcsolatot. 12 évig minden este egy órát Skype-on beszélgettünk, elmondtuk, hol jártunk, mivel foglalkoztunk, így vészeltük át e 12 évet. Nem terveztem tehát a püspökséget, nem is harcoltam érte. S amikor eltelt a hat év, betöltöttem a 65. életévemet, elérkeztem a nyugdíjkorhatárhoz. Viszont akkor indultak be a legnagyobb fejlesztések, programok, az anyaországban is azt mondták, én vállaltam és írtam alá a terveket, rajtam múlik az egész. Jó, mondtam, de hát van törvényünk, zsinatunk. Akkor ez szóbeszéddé vált, ám a zsinat senkitől sem erőltetve azt döntötte, hogy a nyugdíjkorhatárt visszaemeli 70 évre. Annál is inkább, mert már lelkészhiánnyal kezdtünk küszködni. Így lett belőle második ciklus.
– Amelyik fontosabbnak bizonyult, mint az első...
– Valóban sok minden történt az utolsó hat évben. Még ez a legutolsó év is hosszabbítás volt, hiszen a korhatár 70 év, én januárban betöltöttem, ezért a zsinatnak újabb döntést kellett hoznia, hogy év végéig maradjak. Több módosításnak voltam így részese, amelyekért egy ujjamat sem mozdítottam, többnyire a kényszerhelyzet hozta magával azokat.
– Többször említette, hogy az elmúlt évek kegyelmi időnek számítanak. Mire gondolt?
– Az egyház, az erdélyi magyarság intézményrendszerének a visszaépítésére. Önazonosságunkat csak ilyen keretek között tudjuk megőrizni. Az elmúlt évek a Bethlen Gábor-i időket idézték. Ha nem kerülök a püspöki székbe, a magyar kormánynak pedig nincs olyan vezetője, aki nemzetben gondolkodik, és nem támogat minket, akkor sok minden nem valósulhatott volna meg. Nagy mértékű pusztulásnak voltunk tanúi előtte, amelyet valamilyen szinten pótolni kellett. Erre az időre esett az én szolgálatom, és
– Az egyház jelentős magyar állami támogatásban részesült. Mit sikerült abból megvalósítani?
– Száz éve szinte nem történt semmi Erdélyben. Kialakult az emberben az, hogy velünk semmi sem történik, Isten elfelejtett, elhagyott. Kérdés, meddig tud az ember hitben megmaradni, ha hosszú ideig nem történik körülötte semmi. A hit növekedésének ugyanis szüksége van keretekre, otthonra. Minden építkezés, intézményépítés – amely a támogatásokból megvalósult – erről szólt.
Hogyan maradhatunk meg? Csak úgy, ha lesznek utódok, vannak fiatalok. Ezért elkezdődött az iskolák javítása, restaurálása, újak építése, intézmények létrehozása, bölcsődék, óvodák, kulturális intézmények alapítása. Fejlesztettük a házi beteggondozói hálózatunkat, öregotthonokat építettünk. Támogattuk a kultúrát, Kolozsvárott a magyar operának építettünk kellékházat, raktárat, és több olyan ifjúsági, közösségi, táborozási helyet, szálláshelyet, ahol magunk lehetünk. Ezek rendkívül fontos építkezések voltak, az összest fel sem tudom sorolni.
– A református egyházon belül számos irányzatot, alapítványt, szervezetet, szövetséget sikerült integrálni az egyházkerület égisze alá. Az építkezések mellett ezeket tartja a legfontosabb megvalósításnak, ha visszatekint az elmúlt időszakra?
– Alapvető célkitűzésem az egyházunk egyben tartása volt. A közösséget összefogni, és megéreztetni mindenkivel, hogy biztonságban van, az egyházban megmaradhat. Jelenleg minden intézményünk, valamint a nőszövetség, IKE, presbiterszövetség, lelkészértezleti szövetség az egyház kereteiben működik. Mindennek helyet találtunk, hogy az egyházban fejthesse ki tevékenységét.
– Ha újrakezdhetné, mit tenne másképp?
– Nem gondolkodtam ezen, hiszen ilyesmi nem létezik. Nagyjából a keretek és a lehetőségek be voltak határolva, nem volt sok választási lehetőség. Ami fontos, hogy a meglévő intézményeket, intézményrendszereket, magát az egyházunkat mindig meg kell tölteni lélekkel. Szerettem volna talán kipróbálni magam városi közegben lelkipásztorként is, azt, hogy miként lehet közösséget építeni, hogyan kell intézményt és intézményrendszert kiépíteni városi közösségben. Ez sajnos nem adatott meg számomra.
– Az elmúlt 24 év alatt hány kilométert tett meg?
– Be kell szorozni az évente mintegy 80–100 ezer megtett kilométert 24 évvel. Én magam is rengeteget vezettem, püspökségem alatt volt gépkocsivezetőm is. Nem zavart, ha vezetni kellett, mint ahogy az sem, ha a hátsó ülésen dolgoztam vagy éppen szunyókáltam. Isten olyan természettel áldott meg, amely a gyűrődéseket bírta. Nem volt olyan betegségem, amely gátolta volna szolgálatomat. Ez is nagy kegyelem, mert a beteg ember nem tud teljes értékű munkát végezni.
– Nyugdíjba készül, és mégsem megy nyugdíjba...
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnökeként továbbra is mozgásban maradok. Az ottani munka aktív életemnek a felét jelenti.
– A püspök úr szerint a lelkipásztoroknak utódokat kell kinevelniük, fiatalokat küldeni a teológiára. Az utánpótlás kérdése érvényes a püspökségre is?
– Úgy gondolom, hogy aki szereti a munkáját, szolgálatát, az nem teheti meg azt, hogy kilép az ajtón, és utána a vízözön. Rossz magatartás az, ha valaki nem vállal felelősséget a jövőért. Ez persze nem azt jelenti, hogy én választom meg az utódomat. Egyszerűen fel kell kínálni a közösségnek, ki lehet alkalmas. S nyilván a közgyűlés fogja eldönteni, megszavazni. Amikor Kántor Csaba püspökhelyettes visszavonult néhány éve, abban egyeztünk meg, hogy választunk valakit helyébe, akiből később püspök lehet. Azóta folyamatosan próbáltam, terheltem. Persze lehetne vitatkozni, vajon jó döntést hoztam-e, ez is nagy felelősség. Ezt felvállaltam, és ez ma mindenki előtt világos.
Az érdekem az, hogy utódom növekedjen, a közösség hallgasson rá, érezze hitelesnek. A mai világban nagy szükség van olyan személyekre, akiket lehet követni, akikre az emberek felnéznek.
– Rendkívül képlékeny a politikai helyzet Romániában. A szomszédunkban háború dúl, a keresztyénséget folyamatosan támadják, a család intézményét is. Erdélyben egyre fogyunk. Milyen jövő vár ránk, mit tehetünk megmaradásunk érdekében?
– Szolgálatom alatt egy nagy kudarcot kellett elkönyvelnem: az utóbbi 10–12 évben 40 ezerrel fogyott az Erdélyi Református egyházkerület lélekszáma. Ebben nem sikerült változást elérni. Ám nem igaz, hogy semmit sem lehet tenni. Az a legrosszabb gondolkodás. Ugyanis létezik kegyelem, Isten megváltoztathatja a döntését, a folyamatokat. Nem a végzet dönt. Épp ez hitünk alapja: könyörgünk, imádkozunk és dolgozunk a változás érdekében. A kérdés az, hogy miként lehet megváltoztatni a folyamatokat. Úgy, hogy mindent először magammal kezdek. Meggyőzök valakit, a környezetemet arról, hogy Isten nem véletlenül állított e helyre. Találj magadnak egy társat, akivel felnevelsz négy gyereket, tanítod, szereted őket, itt tartod, küzdelmeken viszed át őket. Úgy éled le az életedet, hogy hited minden cselekedetedet átjárja. Erdélyben csak így érdemes. És épp ez a többlet számunkra, hogy Isten megadja ezt a lehetőséget nekünk.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Nem csak a román társadalom, hanem az erdélyi magyarság egy része is elégedetlen az RMDSZ támogatását is élvező kormány munkájával, egyre többen bírálják a megszorító intézkedéseket. Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Szövetség elnökét kérdeztük.
A Grönland kapcsán megkötendő keretmegállapodás bejelentése nyomán egyelőre úgy tűnik, fellélegezhetnek a NATO-szövetségesek, mivel most úgy néz ki, nem robban szét a szövetség a sziget miatti nézetkülönbségek nyomán.
Csapadékban gazdag, enyhébb időre számíthatunk az előttünk álló hét napban. Csütörtök hajnalban még –11 fok lesz a legalacsonyabb hőmérséklet, de az időjárás-előrejelzés szerint a hétvégére azonban napközben eső, zápor váltja fel a korábbi havazásokat.
Jelentős visszhangra találtak a Prut mindkét oldalán, sőt nemzetközi vonalon is Maia Sandunak, a Moldovai Köztársaság elnökének az esetleges moldovai–román egyesülésről mondott szavai.
Az európai nemzetek lélekszáma évről évre csökken, a népességfogyás jelensége alól nem kivétel a magyarság sem. Lengyelné Püsök Sarolta református lelkésszel, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem docensével készült interjúnkban a kiváltó okokat vettük számba.
Országszerte feltűnést keltett Bánffyhunyad polgármesterének a döntése, miszerint több mint másfél évtizedes közigazgatási tevékenység után lemond tisztségéről a kormány által kilátásba helyezett átszervezés jelentette népszerűtlen intézkedések miatt.
Heves belpolitikai vita alakult ki a román kormánykoalícióban az EU–Mercosur szabadkereskedelmi egyezmény támogatása miatt. A Mercosur-egyezmény kockázatairól Nicu Vasile, a LAPAR elnöke nyilatkozott a Krónikának.
A hét közepére mérséklődik az előző éjszakák és nappalok hideg időjárása, ám a néhány napos enyhülést újabb hideghullám követi: a hétvégétől ismét –10 fok alá süllyed a hőmérő higanyszála, kemény fagy várható.
Azúrkék víz, csipkézett part menti sziklák, népszerű bulizóhelyek, elegáns szállodák. A legtöbbeknek ez jut eszébe Ciprusról, a Földközi-tenger több mint 9 ezer négyzetkilométeres szigetéről.
Gyula történelmi belvárosában áll egy ház, ahol nemcsak a falak, hanem a bútorok, a könyvek, a személyes tárgyak és a családi dokumentumok is mesélnek. A Ladics-ház egyedülálló módon enged bepillantást a 19–20. század fordulójának polgári életformájába.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!