Egy öntörvényű médiamunkás vallomásai

– A huszonöt éves Erdélyi Napló kapcsán hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor megbíztak a főszerkesztői teendőkkel? Mennyire számított újdonságnak a kilencvenes évek második felében a fejléc alá kerülő „polgári hetilap” jelző?

– 1997 őszén nekem már jobbára csak a mesterséges lélegeztetés feladata maradt mint szakmai kihívás az Erdélyi Napló élén, elődeim egyre-másra lemondtak a főszerkesztői posztról, a sorozatos megszorítások és leépítések megtizedelték a szerkesztői-tudósítói gárdát. Valójában azért esett rám a választás, mert az évtized elején már voltam pár évig főszerkesztő-helyettese a lapnak. De ha már felkértek, akkor ennyi újítást rögtön meg is engedtek nekem: a sok „független”, „demokratikus”, „közéleti” stb., a pártállami örökséget ilyen önminősítésekkel álcázni kívánó romániai magyar lap között legyen egy nemzeti-polgári orientációját nyíltan vállaló kiadvány is. Erdélyi, magyar és polgári. Egyesek gunyorosan kérdezgették, „mitől polgári” egy lap, és mit is jelent ez, de hosszú eszmetörténeti és politológiai fejtegetések helyett csak annyit mondtam – és mondok ma is –, hogy aki akarta, értette. Amúgy nem az Erdélyi Napló volt az első polgári hetilap azokban az években, hanem az Orient Express – ha még emlékszik rá valaki –, ami 1992–1996 között jelent meg Bukarestben, Szőcs Géza és Román Győző pátyolgatásával.

– Az erdélyi magyar újságírás egyik markáns ellenzéki tollforgatójaként tartanak számon, aki az Erdélyi Napló, majd a Reggeli Újság főszerkesztőjeként is folyamatosan hadakozott a romániai magyar, illetve a román hatalommal. Hogyan látod, az elmúlt 25 évben ez a „szerepkör” mennyire lógott ki a romániai magyar sajtóból?

– Annyiban helyesbítenélek, hogy meggyőződésem szerint a sajtónak és az újságírónak nem feladata a hatalom ellen küzdeni, azt megdönteni. Ez ugyanis a politikai ellenzék dolga. A média, amely elsősorban tájékoztat, közvetít, csak másodsorban ellenőriz, szembesít, számon kér, leleplez, kritizál – házőrző kutyaként csahol, ha veszélyben a demokrácia, szólásszabadság, az alapvető emberi jogok bármelyike. Ezt kellene tennie. Erre vállalkoztam és törekedtem magam is, s ha az én újságírói, szerkesztői, divatos fogalommal közvélemény-formálói munkám ellenzéki hadakozásnak tűnt, akkor azt hihetné bárki, hogy én a mindenkori hatalommal szemben álló mindenkori ellenzék zsoldjában álltam. Ami nem igaz. Rosszul fizetett, öntörvényű médiamunkás voltam egy negyedszázadon át, nincs sem házam, sem jó autóm, sem bankbetétem. Viszont a hatalom zsoldjában állt kollégák mind vitték valamire, egyeseknek politikai vagy diplomáciai karrier, másoknak jómód, hangzatos tisztségek és díjak hulltak az ölükbe, majd több évi „szolgálat” után a legtöbben elhagyták a pályát, most már csak oktatják vagy irányítják a tájba simulást.

– Milyen mértékben pártosodott a hazai magyar sajtó? Mennyire tekinthető szabadnak?

– Mivel én már közvetlenül nem vagyok érintett, hanem csak olvasom, nézem, hallgatom, figyelem, ellátom háttéranyagokkal és információkkal – ez hivatali kötelességem is immár három éve –, akár elfogulatlanul is válaszolhatok. Csak kétféle médiatermék létezik ma Romániában magyar nyelven: RMDSZ-es és ami nem teljesen az. Az utóbbi kb. egytizede az előbbinek. Ha valaki felszisszen – mint tette azt pár éve egy Kolozsvárról „kimenekült” pesti balliberális bértollnok –, hogy hát az RMDSZ-nek nincsenek is saját sajtóorgánumai, akkor sietek emlékeztetni: a szervezet mindent ellenőriz, s rajta keresztül a titkosszolgálatok, illetve hát maga a román állam. A romániai magyar közösségbe strukturálisan beépült és azt szinte minden szinten domináló szervezet közvetlen vagy közvetett finanszírozással uralja a médiaprérit, illetve még azokban a médiaműhelyekben is döntés-, sőt cenzúrahelyzetben vannak az emberei, amelyek jogilag külföldi, magyarországi vagy román tulajdonban vannak. No már most egy politikai kontroll alatt lévő sajtóról aligha lehet elmondani, hogy szabad. Illetve hát annyira szabad, amennyire szabad neki eltérni az ellenőrzést gyakorló párt (főhatalom) politikájától.

– Sokan úgy vélik, a nyomtatott lapok napjai meg vannak számlálva. Abból kiindulva, hogy a könyvet már jóval korábban temették, akár rémhírnek is tekinthetjük ezt?

– Igen, a nyomtatott lapok napjai és lapjai meg vannak számlálva. Egyszerűen azért, mert elfogynak a nyomtatványokat vásárló olvasók. A nyomtatott könyvek mennyisége is drasztikus csökkenésen ment át, és a folyamat még tart, sőt fel fog gyorsulni annak a generációnak a fogyasztóvá válásával, amelyik már nem a papíralapú társadalomban nőtt fel. Hovatovább majd annak is örülni kell, ha egyáltalán olvasni fognak az emberek – legalább képernyőn –, nem csak nézni-hallgatni-bambulni.

– Mennyire tudja átvenni az elektronikus média – rádió, televízió és internetes sajtó – a mai nyomtatott lapok szerepét, helyét?

– Erre van egy rövid és egy hosszú válaszom, de hagyjuk az elmélkedést. Tehát: teljesen át tudja és át fogja venni.

– Az elmúlt 25 év távlatából mire emlékszel szívesen, és mi az, amit leginkább elfelejtenél?

– Jaj, hát hirtelen nehéz kiragadni két példát, esetet, folyamatot. De szívesen emlékszem a diktatúra bukását követő lázas médiaidőkre, a szólás- és sajtószabadság kivirágzására, az erdélyi magyar sajtó szinte egészének és az erdélyi magyar olvasók elsöprő többségének egy húron pendülésére, hogy úgy mondjam. Elfelejteném viszont azokat a kényszerhelyzeteket, amelyekbe a politikai-gazdasági folyamatok vittek bele akkor, amikor „főnökként” döntenem kellett, vagy döntéseket kellett jóváhagynom és végrehajtanom. Bár előbb-utóbb felálltam és elmentem, amikor már a „kellett” túl sok volt.

– Tapasztalataid szerint megváltozott-e az emberek elvárása a sajtóval, az újságírással szemben?

– Nem akarnék megbántani senkit, de úgy érzem, hogy a szakmánkkal és művelőivel szemben mintha már semmiféle komolyabb elvárást nem támasztanának az emberek. És erről egy másik interjúban vagy akár egy sajtóvitában hosszabban is érdemes lenne foglalkozni. A „miért hagytuk, hogy így legyen” kérdés mentén. De hadd jegyezzem meg rögtön: oly mértékű az igénytelenség a médiafogyasztók körében, hogy a legnagyobb részük megfogalmazni sem képes, melyek is az elvárásai a sajtóval szemben.

– Ma Tőkés László EP-képviselő sajtósa vagy. Mennyire mozogsz otthonosan ebben a szerepkörben?

– A sajtófőnöki vagy szóvivői státus – akár nagyobb, akár kisebb intézménynél – inkább hivatalnoki, mint újságírói. Másrészt nem is volt benne gyakorlatom, hát tanulgatom-tanulgatom… Ez még egy szerkesztőségnél is szűkebb terep, itt sem műfaji, sem tematikai sokszínűségről nem beszélhetünk, itt lehet ugyan véleményed, de nem azt kell megírnod. Gyakran viszket a tenyerem, mégsem írhatok újságcikkeket, véleményanyagokat, kommentárokat, szinte semmit a magyar sajtóba.

– Miért nem?

– Mert azonnal megkapnám, hogy amit írok, azt a főnököm mondta tollba. Hogy az nem az én véleményem, hanem a Tőkés Lászlóé. Manapság ilyen világot élünk, és ilyen a sajtónk ázsiója. Nincs kedvem folyvást bizonygatni, hogy bár több száz, ha nem épp ezer cikket írtam és közöltem az évek során, sosem fogta senki a kezemet, amikor írtam és aláírtam.

– Milyen Dénes László civilben, amikor éppen nem ír vagy nem sajtóértekezletet készít elő?

– Hát épp a minap vágta egy kedves ismerősöm a fejemhez, hogy egy kicsit megkeseredett, megfáradt és kibírhatatlan… De komolyra fordítva: amikor éppen nem dolgozom, akkor csak úgy nosztalgiázom órákon át. Vagy azon morfondírozom, hogy miért hagytam kiszikkadni az egykor ígéretesen csordogáló költői vénámat. Vagy hogy miért nem mentem el fiatalon szerencsét próbálni a nagyvilágba. Vagy ha már nem mentem el – mert komolyan sosem terveztem ezt –, akkor miért nem lettem például „oktató, / nem ily töltőtoll koptató / szegény / legény”. Civilben gyakran azon is sokat mélázom, miközben a szabadidőm is olvasással telik, hogy mennyire igaza volt Karinthynak már száz évvel ezelőtt is. „Új Bábelt élünk, a fogalmak pokoli zűrzavarát. Gyalázatos hazugok megrontották a szavak becsületét.”

– Ajánlanád ezt a szakmát ma induló fiatal tollforgatóknak? Mennyire lehet erre manapság erdélyi egzisztenciát építeni?

– Az újságírásra? Semennyire. Szerintem aki mégis erre a pályára téved, az ma már csak úgy boldogul, ha naponta súlyos kompromisszumokat köt. Előbb-utóbb azzal szembesül, hogy már nem tehetséget, kreativitást és nívós szellemi teljesítményt várnak el tőle – mert azt úgysem lennének hajlandók tisztességesen megfizetni a médiatulajdonosok –, hanem alázatos kulimunkát, mennyiségi termelést és propagandázást, no és „termékértékesítést”. Nem olyan nagy az erdélyi magyar médiapréri, hogy ne jelenthetném ki: ismerem szinte az összes jó tollforgatót, tévést, rádióst, hiszen kollégák voltunk-vagyunk, nagy részük igyekszik tisztességes szakmai munkát végezni, de sajnos rossz ügyeket is szolgálnak jó páran, általam rossznak vélt ügyeket és ártalmas szándékokat. Akár pénzért teszik, akár meggyőződésből, miattuk is szégyenkezem. A fiatalokért azért aggódom, mert rendre azoknak a befolyása alá kerülnek, azoktól kezdenek el függeni szakmailag és anyagilag, akik az újságírásban, a sajtóban többnyire csak a politikai manipuláció és a szavazatszerzés eszközét látják. Csalódtam is sokukban, hiszen sok fiatalabb kollégával dolgoztam együtt az évek során, mert sem a folyamatos tanulást, sem a szakmai alázatot, sem a tisztes távolságtartást nem tartották-tartják sokra. Túl könnyen dőltek-dőlnek be, amikor jöttment pénzes senkik elhúzták-húzzák az orruk előtt a mézesmadzagot.

Dénes László
A Bihar megyei Tenkén született 1959-ben. 1976 óta publikál verseket. Nagyváradon érettségizett. 1982−1985 között segédmunkás volt különböző iparvállalatoknál. 1985−1990 között a nagyváradi színháznál közönségszervezőként dolgozott. 1990-ben újságíróképzőt végzett. 1990−től 1991-ig a Bihari Napló szerkesztője, 1991−1994 között az Erdélyi Napló szerkesztője, majd helyettes főszerkesztője. 1995−1997 között ismét a Bihari Napló rovatvezetője. 1997−2004 között az Erdélyi Napló főszerkesztője. 2004-től a Reggeli Újság alapító-főszerkesztője, 2012 márciusától az Udvarhelyi Híradó Kft. tartalomért és arculatért felelős aligazgatója. 2013 júliusától a nagyváradi Szent László Egyesület sajtóreferense, 2014 júliusától Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtótanácsosa.