Egy növényorvos esetei a párttitkárokkal

– Erdélyi magyar nyelvű rádióműsorokban és mezőgazdasági szaklapban rendszeresen foglalkozik növényvédelemmel. Van rá igény?

– Sokfelé hívnak, sokan megkeresnek telefonon. Ez a fajta szaktanácsadás több annál, mintha a kártevőkkel és gombabetegségekkel szemben védekezni akaró gazda csak a növényvédő szer tasakján található néhány soros szöveg alapján permetezne. Kevés viszont ahhoz, hogy ettől valóban értsünk a növényvédelemhez. Az emberek többsége nálunk felkészülés nélkül lát neki a permetezésnek.

– Az agrártudományi egyetemek futószalagon gyártják a végzősöket. Mégsincs elegendő növényorvos?

– Nincs, mert felszámolták a rendszerváltás előtt olajozottan működő növényvédelmi hálózatot. Nincs állami hivatal, ahová fiatalokat lehetne alkalmazni. A húsz évvel ezelőtt még megyeszerte működő automata előrejelző állomások adatait feldolgozó központokból egy-két iroda maradt néhány aktatologató alkalmazottal. A növényvédelmi hivatalok az előrejelzések miatt voltak fontosak, ma ez a szolgáltatás hiányzik leginkább. Kisebb régiókra lebontva – megyénként négy-öt előrejelző állomás működött – a fontosabb kártevők és gombabetegségek megjelenéséről tájékoztatott. Az itt dolgozó szakemberek elküldték a termelőszövetkezetekbe és az állami gazdaságokba a védekezéshez szükséges vegyszerek listáját, receptjét, a farmvezető pedig felügyelte a permetezéseket. Minden faluban képzett permetező csapat működött: ők járták sorra a háztáji gazdaságokat is, elsősorban a gyümölcsösöket. A legtöbb uniós országban ma is így működik a rendszer. Nyugaton ritkán lehet szabadon vásárolni növényvédő szereket: a védekezéssel foglalkozó állami hivatalok feladata erre szakosodott cégekkel elvégeztetni a munkát, a gazda pedig kifizeti a szolgáltatást. Míg Magyarországon és Nyugat-Európában a növényorvosi kamarák erős szakmai szövetségként vigyáznak a növényvédelmi előírások betartására, ez a fajta szervezet nálunk meg sem alakult.

– Nem tartja furcsának, hogy míg állati eredetű terméket – tejet, túrót, húst – ellenőrzés nélkül nem lehet piacon árulni, a zöldségek és gyümölcsök szermaradványait senki sem ellenőrzi?

– A nagyáruházak és a nagybani forgalmazók kínálatát szúrópróbaszerűen ellenőrzik Bukarestben, de ez távolról sem elég. A zöldséget és gyümölcsöt forgalmazó üzletek szerint a termékek minőségéért a szállító a felelős, a beszállítók szerint azonban ez a termelő feladata, növényvédelmi felügyelőségek híján azonban a hazai termelőket senki sem ellenőrzi. Ez ma már ritka jelenség az Európai Unióban.

– Biztosak lehetünk abban, hogy nem mérget, hanem vitamindús zöldséget vagy gyümölcsöt vásárolunk az üzletből vagy a piacról?

– Tudni kell, hogy a növényeket kétféle típusú szerrel permetezik. Az úgynevezett kontaktszerek a gyümölcs héján tapadnak meg: ha alaposan lemossuk, ezek a legkevésbé veszélyesek. A banán és a narancs héját is le kell mosni, hogy a kezünkre tapadó szermaradvány ne mérgezze a gyümölcs belsejét. A szisztémikus vagy felszívódó szerek sem veszélyesek, ha a gazda betartja az élelmezés-egészségügyi várakozási időt. Sok vegyszer csak két-három napig kering a növényben, majd enzimek hatására felbomlik. Más szerek a növény élettani folyamatai révén ürülnek ki, vagy kis részük a gyümölcs növekedési csúcsában raktározódik el, ezt a részt nem ajánlatos elfogyasztani.

– Mit ajánl a termelőknek: permetezzenek, vagy válasszanak inkább biovédekezési módszereket?

– Megfelelő tájékozottság és szakmai háttér hiányában Romániában elemi szinten áll a növényvédelmi kultúra. Az utóbbi tíz-húsz évben megjelent növényvédelmi szerek a régebbieknél kevésbé veszélyesek a környezetre és az emberi egészségre. Sok vegyszert kivontak már forgalomból, az újakból lényegesen kevesebb kell egyhektárnyi területre. A első és második kategóriába tartozó igen veszélyes, mérgező vegyszerekhez csak engedéllyel rendelkező agronómusok és kertészmérnökök jutnak hozzá, a kisgazdák a kevésbé veszélyes szereket használhatják. Persze, ha nem rendelkezünk kellő szakmai ismerettel, sokszor ezek sem hatékonyak. Növényvédelem nélkül a modern mezőgazdaság elképzelhetetlen. A termény egyharmada védekezéssel is kárba vész, anélkül viszont alig marad betakarítani való.

– A Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen évtizedeken át oktató dr. Páll Olga mellett Erdélyben ön a legismertebb magyar növényvédelmi szakember, pedig a rendszerváltásig „csak” agronómusként dolgozhatott. Miért történt ilyen későn a váltás?

– A kommunizmus idején az agronómusnak nem volt sok választási lehetősége: oda ment, ahova helyezték. Miután 1967-ben Kolozsváron elvégeztem az agronómiát, Melegföldvárra kaptam kinevezést főmérnöki beosztásba. Az államvizsga-dolgozatomat növényvédelemből írtam, és olyan jó lett, hogy a tanszékvezető tanárom – aki egyébként nem kedvelte a magyarokat –, évekkel később is megkeresett, hogy doktoráljak nála növényvédelemből. Ugyan miért, gondoltam magamban, minek nekem doktorátus a mezőségi sárba? Agronómusi munkámban használtam fel a növényvédelmi tudásomat: soha nem vártam meg az előrejelző állomás értesítését, mindig idejében védekeztünk.

– Ha ma választhatna, akkor is agronómusnak menne?

– Nézze, én katonaorvos szerettem volna lenni. Már indultam volna felvételizni Bukarestbe, amikor felhívtak a katonaságtól, hogy elutasították a jelentkezésemet, mert nagyapám kuláklistára került. Azt mondták, a teológián kívül egyetlen egyetemre sem felvételizhetek. Nem volt jó zenei hallásom, teológiára nem mehettem, így aztán beiratkoztam az agronómiára. Felvételikor azonban kolozsvári szálláshelyemen felejtettem a személyimet, így nem engedtek be az írásbelire, de egy emelettel lejjebb egy órával később kezdődött az állatorvosi felvételi. Ugyanaz az egyetem volt, oda beengedtek. Magas médiával jutottam be, de hiába marasztaltak a tanárok, frászom volt az orvositól, visszairatkoztam az agrármérnöki szakra.

– Később nem bolygatták?

– Az egyetem éveit szerencsésen átvészeltem, pedig nagyapám akkor már kényszermunkán volt a békási vízerőmű építésénél. Akkoriban még sok magyar volt a kolozsvári egyetemen: a román professzorok is elismerték, hogy jobbak vagyunk. Kiváló tanárom, Mózes Pál, akinek néha panaszkodtunk, mindig azt válaszolta: ne csodálkozzunk, hogy szigorúak velünk, mert egy magyar diáknak többet kell tudnia, mint a románnak, ha érvényesülni akar. Így volt ez később is: a magyar agronómusnak mindig bizonyítania kellett, ha azt akarta, hogy becsülete legyen a szakmában.

– Melegföldvári ismerősöm mesélte, hogy a faluba ön vezettette be a villanyt. Ekkora hatalma volt akkoriban egy agronómusnak?

– Akkoriban valóban én jártam el Kolozsváron, hogy a község falvai közül először Melegföldvárra vezessék be a villanyt. Mindig szerettem a faluközösséget, ahova helyeztek, ma is emelt fővel mehetek vissza bárhová. Volt úgy, hogy a megyei első titkár el akarta vitetni a faluból az embereknek megígért részesedést, a tízszázaléknyi paszulyt. Vitatkoztam vele, hogy ezt nem teheti meg, mert a termelőszövetkezet üzemtervét ő is aláírta. Őt még meg tudtam győzni, de volt olyan párttitkár, aki az embereknek megígért huszonöt százaléknyi krumplirészt akarta rekvirálni. Az volt a szerencséje, hogy ott voltam a helyszínen, mert a feldühödött tömeg meglincselte volna. Valahogy elsimítottuk az ügyet, hogy senkit ne hurcoljanak meg. A pártnál is belátták, az embereknek megígért terményeket nem lehet elvenni.

– Hogyan került Kolozsvárra?

– Húszévnyi mezőségi mérnökösködés után megkeresett a megyei mezőgazdasági vezérigazgató, hogy új állást ajánljon. Kineveztek az egyik kolozsvári termelőszövetkezet főmérnökévé. A kollégák addig is tudták, hogy szeretem a növényvédelmet – mindig is ez volt a szívem csücske –, de csak a rendszerváltás után kerülhettem be a megyei növényvédelmi hivatalba. Nemsokára nyugdíjba ment a román igazgató, a munkaközösség engem javasolt új igazgatónak. A román kollégák a megyei mezőgazdasági vezérigazgatónál kilincseltek az ügyemben, aki viszont hallani sem akart arról, hogy magyar igazgató kerüljön a megyei hivatal élére: tombolt a Funar-korszak. Az igazgatói kinevezésem elmaradása mégsem zavart: annak örültem, hogy végre azzal foglalkozhatok, amit szeretek.

– A nyugdíjazása után hátrahagyott hivatalban ma mivel foglalkoznak egykori munkatársai?

– Túlélésre rendezkedtek be. A kilencvenes évek elején kijártunk Magyarországra, Nyugatra, külföldön szembesültünk a növényvédelem hatalmas fejlődésével. Szerencsénkre a minisztérium részéről akkor még volt fogadókészség új tervekre, így a megyébe sikerült néhány modern automata előrejelző állomást telepíteni. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok gyors szétverésével azonban a szakminisztérium számára a növényvédelem is fölöslegessé vált. Mára szétesett a rendszer, egyetlen előrejelző állomás sem működik. Egy nyugati típusú növényvédelmi hálózat felépítéséhez nulláról kellene kezdeni mindent.

Orbán Sándor

Gazdaemberek gyerekeként Bálványosváralján született 1944-ben. A Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem agrármérnöki szakán végzett 1967-ben. A rendszerváltásig a melegföldvári, ajtonyi és kolozsvári termelőszövetkezetben dolgozott főmérnökként, 1990 és 2000 között a kolozsvári Növényvédelmi Központ munkatársa. Az Erdélyi Gazda című szakfolyóiratban mintegy száz szakcikket közölt, két évtizede rendszeres munkatársa a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű mezőgazdasági műsorának. Növényvédelmi szakkönyve a kisgazdákhoz szól.