Dél-Szudántól Libanonig: mindenhol otthon

– Gyergyószentmiklóson született, majd jogot végzett Vásárhelyen. Utána élt Szlovéniában, Lengyelországban, Srí Lankán, Dél-Szudánban, Libériában, Tádzsikisztánban, most pedig Libanonban. Milyen ötlettől vezérelve vette kezébe a vándorbotot?

– Az egyetem után nem igazán tudtam, mihez kezdjek magammal. Az interneten rátaláltam egy európai önkéntes programra, mellyel Szlovéniába kerültem hat hónapra, ahol emberi jogi előadásokat tartottam, s szabad időmben boszniai és iraki menekültekkel foglalkoztam. Közben rájöttem, érdekel a migránstéma (talán azért, mert én is valamiképp migráns vagyok), és a bukaresti egyetemen elvégeztem egy posztgraduális képzést, ahol nemzetközi humanitárius jogra specializálódtam. Két év múlva már Varsóban voltam, ahol egy lengyel szervezetnél szintén menekültekkel foglalkoztam. A szervezetnek többek között volt egy Srí Lanka-i hivatala, ott ajánlottak számomra állást, és azóta fél-nomádként járom és járjuk a családommal a világot.

– A fél-nomád léthez habitus is kell...

– Számomra nem igazán volt kérdés: utazni szerettem volna, világot látni. Talán 10–12 éves lehettem, amikor a szüleimtől kaptam egy könyvet Odüsszeusz, Marco Polo és Ibn Batuta kalandjairól, ekkor kezdtem álmodozni az utazásról. Tinikoromban pedig Mircea Eliade önéletírását, a Memoriit lapozgattam, ekkoriban kezdtem felfedezni Ryszard Kapuscinskit, a lengyel írót és riportert. Akkor még nem igazán gondolkodtam azon, hogy egyszer Ceylon lesz két évre az otthonom, vagy hogy lesz az életemnek olyan korszaka, amikor a Nílusra fogok kibámulni reggel kávézás közben. A humanitárius munka ideális keveréket kínált: olyan típusú munkát végezhettem, ahol mindig vannak kihívások, másrészt utazhatok, különböző kontinenseken élhetek és megismerhetek más kultúrákat is.

– Pontosan mit is fed az, ha valaki humanitárius munkás?

– Nem szeretem a humanitárius munkás kifejezést, a magyarban nincs jó szó erre. Az angolban két kifejezéssel is körül lehet írni az ilyen típusú munkát: az egyik a humanitárius munka, a másik a fejlesztési munka. Humanitárius munkát végez az, aki például egy földrengés vagy egy cunami után rögtön a helyszínre érkezik, és életmentő feladatokat lát el: szállást készít, tábori kórházat igazgat. Ehhez adott az intézményi háttér, ennek igazgatása, a logisztika, a szállítás is a humanitárius munkás feladata. A fejlesztési munka pedig az olyan munkára vagy együttműködésre vonatkozik, mikor már a humanitárius munkálatok befejeződtek, és a különböző szervezetek a helyi kormánnyal vagy a helyi szervezetekkel együtt dolgozva kezdik el például az egészségügyi rendszer fejlesztését.

– Hogyan lehet egy-egy ilyen humanitárius szervezethez bekerülni?

– A humanitárius és fejlesztési „ökoszisztémát” úgy kell elképzelni, mint a cégeket, azzal a kivétellel, hogy céljuk nem a jövedelem létrehozása. Megvannak a saját struktúrák, működési céljaik, területük, és a cégekhez hasonlóan alkalmaznak menedzsereket. A honlapjaikon megjelennek az állásajánlatok, meg lehet őket pályázni. A kezdés persze nehéz. Kb. húsz évvel ezelőtt kezdett a humanitárius „szakma” professzionalizálódni, tehát már nem önkénteseket foglalkoztatnak, hanem képzett szakemberekkel dolgoznak. Én nem-kormányzati szervezeteknek dolgozom, projekttől függ, hogy humanitárius vagy fejlesztési munkákat igazgatok.

– Hogyan is néz ki konkrétan ez a humanitárius vagy fejlesztési munka? Varsó és Srí Lanka, Dél-Szudán között azért nagy a különbség...

– Varsóban egy lengyel nemkormányzati szervezetnek dolgoztam. Srí Lankán a szökőár után egy fejlesztési projektet vezettem, amelyben öt, a cunami által elmosott vagy súlyosan megrongált iskolát építettünk újra. Később, immár egy francia orvosi szervezet alkalmazottjaként, visszatértem még Srí Lankára, akkor kutak fejlesztésével foglalkoztam. Az említett lengyel szervezet képviselőjeként és igazgatójaként kerültem Dél-Szudánba, ahol kutakat ástunk. De dolgoztam az amerikai ügyvédi kamarának is Libériában, ahol két évet töltöttem jogi kérdésekkel foglalkozva. A legfőbb cél a helyi igazságügyi képzőközpontok létrehozása volt, de képeztünk helyi bírókat, ügyvédeket, jogi hallgatókat, és elősegítettük a jogtalanul letartóztatottak szabadlábra való helyezését. Szintén az amerikai szervezetet képviseltem Tádzsikisztánban, a tádzsik jogi előadókkal és professzorokkal működtünk együtt és próbáltuk a szovjet előadási módszereket és az anyag minőségét megváltoztatni. Bejrútba, ahol most élünk, francia feleségemet követtem, aki szintén szakmabéli, a gyerekek mellett szabadúszó tanácsadóként dolgoztam egy amerikai nem-kormányzati szervezetnek.

– Egy ilyen típusú munka jár vészhelyzetekkel? Gondolok például a dél-szudáni állapotokra...

– Örülök, hogy eljutottam Dél-Szudánba, megérte elmenni, még akkor is vagy épp azért, mert igazán embert próbáló időszaka volt életemnek. Dél-Szudán a világ „legfiatalabb” országa, csak néhány éve vált le Szudántól. Amikor ott voltam, már fegyverszünet volt dél és észak között, de a két régió még Szudánhoz tartozott. És hát persze a világ legszegényebb országa is, szinte semmilyen infrastruktúra nem létezik. Voltam olyan helyeken, ahol autót vagy fehér embert még soha nem láttak. Dél-Szudán egy másik bolygó, egy másik univerzum.

– Kell alkalmazkodni a helyi körülményekhez, vagy a humanitárius munkás „különleges” ellátásban részesül?

– Szinte egy évig egy 2×3-as katonai sátorban laktam, a zuhany egy vödör és egy csupor volt. A villanyáram ritka és rendkívül drága, minden generátorról működik. De ez alatt az egy év alatt megtanultam, hogy mennyire lecsupaszítva is lehet élni, hogy mennyi fölös kacattal vesszük körbe magunkat, amire nincs is szükségünk. Esténként nem a népszerű sorozatokat néztem, hanem meggyújtottam a petróleumlámpámat, olvastam, és az éjszakai szavanna zajait hallgattam. Őszintén, ennél többre nem is volt szükségem. Néha még mindig erről az egyszerűségről, nyugodtságról álmodom. Az, hogy az ott élőkhöz hasonló körülmények között éltem, azért is fontos, mert nehéz kivívni a helyiek bizalmát és tiszteletét, ha tízméteres dzsipben száguldok el mellettük, és légkondicionált, külföldről hozott kis házikókban vagy konténerekben lakom.

– Ez azt is jelenti, hogy ha vannak vészhelyzetek, az ember csak magára, illetve a helyiekre számíthat?

– Dél-Szudán egyik tragédiája, hogy rendkívül sok törzsből áll az ország lakossága. Ezek a törzsek emberemlékezet óta harcolnak egymás ellen az erőforrásokért: legyen ez egy jó legelő, vízforrás, terület vagy állatok. A törzsek közötti feszültségek sajnos sok esetben incidensekhez vezettek, szinte minden családfőnek hever az ágya alatt egy kalasnyikov. Volt részem néhány forró helyzetben, főleg, amikor az egyik törzs tagjai megtámadták az Orvosok Határok Nélkül helyi kórházát, mert egy másik törzsből való pácienseket is kezeltek. Lövöldözések gyakran voltak, egyszer le is tartóztattak, de soha nem éreztem azt, hogy valaki célpontként kezelt volna. Helyi bank hiányában gyakran jelentős összegeket szállítottam a hátizsákomban. A helyiek ezt tudhatták, viszont soha semmilyen problémám nem adódott ebből.

– Mennyire lehet megkönnyíteni a helyiek életét, főként, ha egy projekt egy-két évre szól?

– A Dél-Szudánban végzett munka számomra nagyon fontos volt. Itt még a nők és a gyerekek is néha 5–15 kilométert gyalogolnak ahhoz, hogy eljussanak egy kúthoz, arról nem is beszélve, hogy a vizet haza is kell szállítani. Persze tudom, a munkánk csak egy csepp volt a tengerben, és azt is tudom, hogy a kutak nagy része két-három év után nem működik már tökéletesen. Viszont néhány ezer embernek sikerült megkönnyíteni az életét pár évre, és a jó minőségű víz lecsökkentette a víz útján terjedő betegségek előfordulását. Ez, illetve az ottani emberek szívóssága, túlélési vágya, egyszerű életformája mindig megmelengeti a szívemet.

– Az elmúlt években viszonylag „csendesebb” vidékekre költöztek...

– Talán ez a korral is jár, és azzal, hogy talán mar kevésbé vagyunk kalandvágyók vagy legalábbis a kalandvágyat másképpen éljük meg. Amíg nem születtek meg a gyerekeink, nem igazán voltak kritériumok: az állás „választott” minket. Talán az egyedüli szempont az volt, hogy mindketten találjunk állást ugyanabban az országban.

– Lehet gyerekekkel folytatni ezt az életformát?

– A gyerekek megszületése óta a munkák kiválasztásánál a legfontosabb kritérium a biztonság. Számunkra Dusanbe vagy Bejrút aránylag biztonságos helynek számít, de ezt nem mindenki gondolja így. És hát fontos már az is, hogy tudjunk nemzetközi iskolát, megfelelő orvosi ellátást biztosítani a gyerekeknek, ideális helyzetben a nagyszülők se legyenek túl távol. A gyerekeink egyébként nagyon jól alkalmazkodtak eddig a változó környezethez, talán jobban, mint mi. A lányom Tádzsikisztánban orosz óvodába járt. Mikor eljöttünk onnan, hároméves volt: beszélt oroszul, franciául, magyarul és értett tádzsikul. Bejrútban, úgy tűnik legalábbis, egy hónap alatt elfelejtette az oroszt és a tádzsikot, franciából sokat fejlődött, és elkezdett arab szavakat tanulgatni. Egy felnőtt számára mindez óriási erőfeszítés, a gyereknek egyszerű játék.

– Mennyit érzékeltek Bejrútban a szíriai háborúból?

– Libanon mint állam talán az 1940-es évektől instabil. Volt itt már polgárháború, Izraellel való összecsapás, a szíriai katonaság is csak Rafik Hariri meggyilkolása után vonult ki. Előfordulnak néha politikai gyilkosságok, néha robbanások történnek, és itt zajlik a szomszédban a szíriai háború is. Az itteni emberek teljesen hozzászoktak az ilyen típusú instabilitáshoz, ennek ellenére sokkolja őket az, ami eddig a régióban történt, és ami most Európában történik: hogy Szíriából az emberek elmenekülnek, és Európában ugyanazokkal a cselekedetekkel és gazemberekkel szembesülnek.

– Értelemszerűen adódik a kérdés: hol is van számukra az otthon?

– Az egyszerűsítés céljából most a Gyergyói-medence, Montpellier, ahonnan a feleségem származik, s ahol a nagyszülők laknak, illetve Bejrút most az otthonunk. De hát ez mindenkinek mást jelent, nem? Régebb azt gondoltam, az utazásaim során találok egy olyan helyet, amire azt mondom: ez igen, én itt akarom leélni az életem. De nem találtam ilyenre. Amióta családom van, az otthon az, ahol mind a négyen vagyunk, s néhány hét alatt újra és újra felépítjük az „új” életünket, s még ha nem is beszeljük (jól) az adott országnak a nyelvét, otthon érezzük magunkat. Lehet azt mondani, „gyökértelenek” vagyunk, de akár azt is, hogy bárhol otthon vagyunk. És hát persze mindezek mellett fontos, hogy a gyerekeknek legyen erdélyi identitásuk is. Magyarul beszélek velük, minden lehetséges alkalmat megragadunk, hogy Erdélybe jöhessünk, idén nyáron néhány hónapra vagy talán több időre hazaköltözünk a Gyergyói-medencébe. Hogy mennyire kötődnek majd Székelyföldhöz, nem tudom, de én mindent megteszek a magam részéről.