Cinkosságban a hatalommal

– Újabb kanyarokhoz érkezett az egyház, a papok politikai-közéleti szerepvállalásának örökösen vitatott kérdése. Míg az Erdélyi Református Egyházkerület a lelkészi szolgálati keretekből való időleges kilépés feltétele mellett engedélyezi papjainak a nyílt szerepvállalást, addig a Királyhágómellék egyértelműen az RMDSZ-t nevezte meg természetes szövetségeseként. A hazai protestáns egyházak legismertebb politikusaként ön hogyan kezeli ezt a kérdést?

– Teljes mértékben egyetértek az erdélyi egyházkerület nemrég megválasztott püspöke, Kató Béla által szorgalmazott előbbi állásponttal. Vele együtt vallom, hogy lelkészeknek nem csak a lelki szolgálatot kell biztosítaniuk, hanem a gyülekezeti tagok teljes lelki-fizikai „szervizelését\". Úgy érzem, a probléma leginkább a népegyház és a hitvalló egyház közötti különbségben ragadható meg. A népegyház keretében az egész közösségre kiterjed Istennek igénye, bölcsőtől a koporsóig, míg az úgynevezett hitvalló egyház megelégszik egy bizonyos „célközönséggel\", az üdvözülők seregével. Ezzel korlátozza az egyház mozgásterét, mintegy kivonja a társadalomból ezt a célközönséget. A kommunizmusnak tulajdoníthatóan támadottságunkban, kiszolgáltatottságunkban Erdélyben az egyházi közösség gyakorlatilag egybeesett a polgári közösséggel – csodálkoznak is ezért rajtunk az egész magyar világban.

– Ez ugyanakkor egybeesni látszik az egyházi szolgák közéleti szerepvállasának logikájával is...

– Nekem egyenesen meggyőződésem, hogy egybe kell esnie. Ha van diakóniai támogatás, szeretetszolgálat, gyógyszersegély, akkor miért ne működtethetne politikai segélyszolgálatot is az egyház? Ezt én kezdetben talán ösztönösen műveltem, hiszen már Désen ezért függesztettek fel a lelkészi szolgálatból. Temesvár is többnyire a gondviselés munkája volt, hogy a kicsi Dávid egy egész országért jótállott, de aztán elérkezett a tudatos szerepvállalás korszaka is, amit, úgy érzem, az általam vezetett királyhágómelléki püspökség jól csinált. Most viszont hajlok arra, hogy az erdélyi egyházkerület által megfogalmazott álláspontnak adjak igazat. Mert, amíg jól megy a politikai szerepvállalás, addig nincs baj, de ha szélesre tárjuk az ajtót, veszélyek leselkednek.

– De ki tudná előrelátni, megjelölni, hogy hol húzódik e tekintetben a határ?

– Ne felejtsük el: a kiindulópont annak idején az volt, hogy az államstruktúra pluralista megjelenítője az RMDSZ, amely magában foglalja a teljes demokratikus politikai spektrumot, megtestesíti a romániai magyarságot. Rövid őskorszak után azonban bekövetkezett a pártosodás, képtelenek voltunk megfelelően kezelni az emberek politikai különbözőségeit. Mentségünkre szolgáljon, hogy kezdetben abból a később tévesnek bizonyuló feltételezésből indultunk ki, hogy a nemzeti érdek mindenkit összekapcsol. A valóság azonban meghaladta az eszményi politikai előfeltevésünket: megjelentek a különböző belső-külső hatások, a titkosszolgálati múlt feszítő ereje.

– De miért éppen az ön „felségterületén\", a Partiumban a legnagyobbak ezek a feszültségek?

– Ennek ábrázolásához talán nem mellékes egy kis történelmi összefoglaló. Kezdetben a négy katolikus és négy protestáns püspökség részvételével összehoztuk a magyar történelmi egyházak állandó értekezletét. Felsorakoztunk az ingatlanügyekben, iskolaügyekben, politikai jellegű állásfoglalásokat tettünk közzé, az egyházi vezetők RMDSZ-üléseken vettek részt. Az RMDSZ pártosodásával együtt értékét vesztette ez az együttműködés, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyre megosztottabbak vagyunk, egyre inkább magamra maradok a nyolcas társaságban. Ebben a „huzatos\" politikai közegben mind gyengébb lett az RMDSZ–egyházak együttműködés, a szövetség 1996-os kormányra lépése után pedig az egyházak már nem érezhették hivatásuknak, hogy megnyilatkozzanak szorosan vett pártpolitikai – és nem nemzetpolitikai – kérdésekben. De volt egy kevésbé természetes jellegű változás is: megmutatkoztak a püspökök és az egyházak felfogása közötti különbségek. A kevésbé politikai alkatúaknak egyszerűen elegük lett, mások pedig az RMDSZ uszályába kerültek. A szövetség egyházi térhódítása megnyilvánult például abban, hogy egyre inkább nyomták be az embereiket a presbitériumokba. Legutóbb például Varga Attilát ejtőernyőzték be a királyhágómelléki egyházkerületbe főgondnokként, Kovács Zoltán érmihályfalvi polgármester pedig kegyvesztett lett az egyházban és a Bihar megyei RMDSZ-ben egyaránt.

– Mi magyarázza az egyre könnyebb befolyásolhatóságot? A lelkészek gyenge közéleti felkészültsége? A személyes, illetve gyülekezeti egzisztenciális problémák?

– Elsősorban az a nemzet- és népszolgálati hagyomány gyengült meg, amely különösképpen Trianon után jellemezte az erdélyi egyházakat. Ugyanakkor nem múltak el nyom nélkül a kommunizmus évtizedei, sőt, mint egy sárkányfogvetemény, annak a pusztító hatása később „ért be\". Erre nem számítottunk, sőt, idealista módon nem vettük figyelembe, hogy annak idején, az egyiptomi fogságból való szabadulás után még negyven évnek kellett eltelnie, míg eljutottak az ígéret földjére. Fájdalmas politikai alulkulturáltságot örököltünk, amit súlyosbított a titkosszolgálati múlt öröksége. Amikor leköszöntem a püspökségről, a kilenc esperesem közül öten voltak érintettek a titkosszolgálati múlt ügyében. Ennyire fertőzött volt a közeg. És ez csak a jéghegy csúcsa. Márpedig a titkosszolgálati múlt visszahúzó öröksége határozza meg nagyon gyakran a román hatalomhoz való viszonyunkat, az egymással szembeni bizalmatlanságunkat és az egyházpolitikánkat. És itt kell keresni a királyhágómelléki egyházkerület gyökeres irányváltoztatásának legfőbb magyarázatát is.

– A folyamat ismeretében mégis mi „verte ki a biztosítékot\" önnél éppen most, amikor Csűry István püspök tárgyalásra hívta az RMDSZ helyi és országos képviselőit?

– Már a 2007-es címzetes püspöki időszakomtól érzékelnem kellett az RMDSZ-es befolyás erősödését, végleges leköszönésem után pedig egyre egyértelműbbé vált a pályaváltás. Olyan megosztó ügyek merültek fel, mint a Seres-féle Szilágy megyei RMDSZ és a püspökség közötti botrányos szembenállás a zilahi református Wesselényi kollégium ügyében. Hasonló volt az érmindszenti Ady-központ létrehozására elnyert 320 millió forint eltérítése vagy a szatmárnémeti református kollégium visszaszolgáltatása körüli vita. Ezek után szinte anakronisztikussá vált, hogy a királyhágómelléki püspök olyanokkal tárgyaljon, akik bizonyítottan meglopták az egyházat. Utódom azt a bihari RMDSZ-t nevezi természetes szövetségesnek, amely az egyházat csak szavazatgyűjtésre használta, egy évtizede folyamatos ellen-kampányban él, s amellyel több ügyben is élet-halál harcot kényszerültünk vívni. Ezekkel az emberekkel szűri össze a levet, vállal cinkos szövetséget Csűry István, és ez elemi erkölcsi – nemcsak lelkészi, nemcsak egyházi! – alapon is elfogadhatatlan és elítélendő.