„Légy magyar, hogy európai lehess!”

– Ön a Fidesz jelöltlistáján indul az európai parlamenti választáson, ami példátlan az erdélyi magyar politika viszonylatában. Mennyiben más ez a helyzet az előző két EP-választási szerepléséhez képest?

– A Fidesz nemzeti listája a 2010-ben végrehajtott nemzetpolitikai fordulat újabb állomása. A külhoni állampolgárság megadása után 2014-ben a nemzet választott, az Országgyűlésből nemzetgyűlés lett. Most a nemzeti lista formálisan is beteljesíti azt, amit mi az elmúlt öt évben már megvalósítottunk Brüsszelben. A magyar néppárti képviselet – tizenkilenc magyar EP-képviselő a Kárpát-medencéből – ahogy eddig is, ezután is egyként áll ki a magyarság érdekei mellett, éljenek bárhol a világon, tizenötmillió magyar nevében beszélünk Brüsszelben, Strasbourgban. Erős Európában erős Magyarországra, erős magyar nemzetre van szükségünk. Ehhez a kulcs az önrendelkezés. Kiállunk Magyarország, a magyar nemzet és a magyar nemzetrészek önrendelkezése mellett. Ezek egymást erősítik. Ez a magyarság 21. századi európai útja. Ha választási jelszavakban szeretnénk megfogalmazni a magyarság európai képviseletének állomásait, akkor először is idézzük fel a 2007-es jelmondatunkat: „Unió, Erdéllyel!” 2009–2014 között az Európai Parlamentben a magyar néppárti delegáció a következő szlogen jegyében dolgozott: „Magyar unió az Európai Unióban”. A következő ciklusban ki kell állnunk a magyar nemzet érdekeiért. Mert európaiak csakis úgy lehetünk, ha vállaljuk magyarságunkat. Maurits Coppietersnek, az Európai Szabad Szövetség (EFA) alapítójának mondása szerint: „Légy flamand, hogy európai lehess”. Magyar olvasatban, a nemzeti összetartozás klasszikus költői átfogalmazásában ez a példamondat a következőképpen hangozhatna: „Magyarnak lenni Európában – ez a mi munkánk, és ez nem is kevés.”

– Kit fog képviselni a következő években az Európai Parlamentben? Mennyiben befolyásolja majd a munkáját az, hogy egy másik tagország választásán nyer mandátumot? Ezt néhányan úgy értelmezik, hogy „cserben hagyta” az erdélyi magyarokat.

– Hogy Orbán Viktor miniszterelnököt parafrazáljam, egyetlen szóban tudom ezt megválaszolni: „Folytatom”. Folytatom a hét éve elkezdett munkát az Európai Parlamentben, ahogy eddig, úgy ezután is a magyar nemzet, és ezen belül az elszakított nemzetrészek, kiváltképpen az erdélyi magyarság érdekeiért küzdök. Magyarország Alaptörvényben rögzítette a külhoni közösségekért viselt felelősséget. Ennek az alkotmányos felelősségvállalásnak is eleget teszünk akkor, amikor nemzeti listát állítunk az európai választásokon. Másfelől: eddigi életutamat figyelembe véve el tudja bárki is képzelni rólam azt, hogy cserbenhagyom az erdélyi magyarságot, hogy nem szeretett népemért és szülőföldemért dolgozom? Sokat támadtak az elmúlt huszonöt évben, a kommunisták és a szekusok nem tudták megbocsátani nekem 1989 Temesvárját. De nem véletlen, hogy az erdélyi magyar EP-képviselők közül egyedül csak és kizárólag engem támadott meg a szocialista pártvezetés az autonómia melletti brüsszeli kiállásom miatt, abszurd és a legrosszabb időket idéző koncepciós pert komponálva. Továbbra is Nagyváradon lakom, és továbbra is lojális állampolgára maradok mind Magyarországnak, mind Romániának. A két ország érdekei egyébként jelentős mértékben egybeesnek – csak a hatalomhoz öncélúan ragaszkodó pártelit fejében ellentétesek.

– Erdélyben elmaradt az összmagyar összefogás az EP-választásra. Ön szerint miért nem sikerült megegyeznie a három erdélyi magyar pártnak?

– Tankönyvbe illő esete annak, amikor a rövidtávú és szűkkeblű pártpolitika felülírja a nemzeti érdekeket. Már csak a választási matematika is azt diktálta volna, hogy legyen összpárti összefogás, hiszen az EP-választásokat szabályozó törvény a koalíciók számára ugyanúgy ötszázalékos küszöböt ír elő, mint a pártok számára külön-külön. Ezt várták el a pártpolitikusoktól az erdélyi magyarok is, tehát valószínűsíthetően az összpárti listának mozgósító hatása lett volna, megismételhettük volna a már kétszer elért közel kilencszázalékos részvételi arányunkat, és megmaradt volna a legkevesebb három erdélyi magyar EP-képviselőnk. (És ha még ehhez hozzávesszük a Fidesz-KDNP nemzeti listáját: négyen dolgozhattunk volna erdélyi magyarságunkért is.) Az RMDSZ viszont másképpen döntött: az erőpolitikát választotta, elutasította az összefogást, elütötte a baráti jobbot, és eleve lemondott egy képviselői helyről, mert legjobb esetben is két tulipános képviselő lesz a kollégánk Brüsszelben. És jelentős kockázatot vállaltak ezzel, hiszen ha nem sikerül megugorniuk az ötszázalékos küszöböt, akkor RMDSZ-esek nélkül maradunk az EP-ben. De ez már az ő felelősségük, meghozták ezt a döntést, az Erdélyi Magyar Néppárt vezetői viszont – jókora bölcsességről téve tanúbizonyságot – inkább nem állítottak listát, mert kétszer öt százalékot lehetetlen lett volna hozni, nagy a kettős kiütés kockázata. Kelemen Hunorék viszont tizenkilencre lapot húztak, lelkük rajta. Részemről béke van, bízom a választók bölcsességében.

– Mi lehet a tétje az erdélyi magyar közösség szemszögéből az Európai Parlament következő ötéves ciklusának?

– A magyar nemzet megérkezett az Európai Unióba és a 21. századba. Mindenki, aki csak Magyarországban, vagy csak Romániában képes gondolkodni, még a 20. században él, a 20. század foglya. Huszonöt éves tapasztalat igazolja, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezését aligha várhatjuk Bukaresttől. Ellenükben nem tudjuk megvalósítani, de a meggyőzésükhöz szükség van az egységes nemzeti fellépésre. Az autonómia sikeres európai gyakorlat, előbb-utóbb belátják ők is. Másfelől: Erdély hagyományosan a tolerancia földje, Európában nálunk mondták ki először a vallásbékét. Ennek a toleranciának a szellemében lépünk fel minden őshonos európai kisebbség védelmében. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg, milyen másodrendű állampolgárnak lenni. Nem engedhetjük, hogy Európában másodrendű polgárok éljenek – sem egyének, sem közösségek szintjén. Mintegy száz esztendeje (1921-ben) tette közzé a nemzeti autonómia apostola, Kós Károly Kiáltó szó című röpiratát. Éppen itt az ideje, hogy aktualizáljuk. A 21. században – többek között – a legfontosabb üzenet így hangozhatna: „Mi, tizenötmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Európának. […] Nyíltan és őszintén valljuk: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.”