Bárhol, bármikor, bárhogyan – beszélgetés Vincze László kolozsvári bábszínésszel

Így folytam bele lassanként gyülekezetünk tevékenységébe is, aztán apránként a feladatok is kezdtek rám találni, és lépésenként pótpresbiter, majd presbiter lettem, legutóbb pedig főgondnokká „ütöttek”.

– Dolgozott postásként, román-angol szakot végzett. Hogyan lett magyar bábszínész?

– A rendszerváltásnak nevezett idő előtti utolsó éveket tapostuk, amikor még diákként adódott a lehetőség. A kolozsvári bábszínházban akkoriban kimondatlan pártdirektíva uralkodott a magyar tagozat elsorvasztása. A csapatból többen emigráltak, ezek helyét úgymond befagyasztották. Egyik nagyszerű elődöm viszont fiatalon elhunyt, így az ő helyét kénytelen-kelletlen meg kellett hirdetni versenyvizsgára. Mivel akkortájt még nem volt intézményesített bábos oktatás, jelentkezésnél a nem szakirányú végzettségemet is elfogadták. Aztán a képességvizsgán is megfeleltem.

Ebben eszközt és keretet láttam a magam művészi elképzeléseinek kibontakoztatására.

– Hosszú évek óta presbiter, néhány éve főgondnok. Mit jelent ez a tisztség az életében?

– Talán azt, hogy egy érési folyamatban elértem egy bizonyos szintre, ahol már egy közösség úgy érezte, hogy belém fektetheti bizalmát. Ez megtisztelő, de még inkább felelősségteljes. Ezen a szinten mélyebben belelátok gyülekezetünk életébe, látom a feladatokat, a hiányosságokat, de a megvalósításokat, a mindennapok kis örömeit is. Az elmúlt évek anyaországi támogatásával nagy munkákat végezhettünk el, amelyek újabb nagy tennivalókat szültek, és kezdjük felismerni, hogy a megoldandók soha nem érnek véget. Megtanultunk pályázni, hiszen annak a Kós Károly által megálmodott templomnak, amelyben tevékenykedünk, minden időben méltónak kell lennie a nagy építészhez, a gyülekezetet alapító őseinkhez.

– Az utóbbi években a borászattal is kacérkodik. Honnan jött az ihlet?

– Inkább borbarátságnak nevezném a borhoz való viszonyulásomat, bár ez valóban egy eléggé elmélyült barátság. Nem kis részben köszönhető az egyháznak, nevezetesen az úrvacsorai bornak. Azaz a kehelybe kerülő nedű igencsak hullámzó színvonalának, amit viszont mégis egységesen Jézus vérének nevezünk. Borismereti tanfolyamokat végeztem egyre magasabb szinten, aztán elkezdtem borkóstolókat szervezni, amelyre igyekszem beszervezni a Kárpát-medence legigényesebb munkát végző borászatait-borászait, hogy vendégeink kapjanak rendszeres ízelítőt az igazi színvonalból – hogy e borokat megkóstolva ne is adjanak lejjebb a színvonalból. Végtére Jézus véréről is szó van!

És mivel zajos nagyvárosban élek, minden adódó alkalommal keresem a csendet, a belső megnyugvást. Ilyenkor, ha sikerül, még a gondolataim is igyekszem elhessegetni, hogy a lelkem befogadóvá ürítsem. („Csak légy egy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz.”) Így talán Istennek is adok egy kis esélyt, hogy szóhoz jusson.