Az opera jövője akkora, mint a múltja

Azt hiszem, minderre az a magyarázat, hogy szeretem e pályát és odaadással tudom végezni. Az énekkari tagból szólistává válást nem minden kollégám nézte jó szemmel, de aztán az ő részükről is megkaptam az elismerést.

Ugyanakkor nem hiszem, hogy különösebben ismert lennék, de számomra nem is ez a fontos, hanem olyan előadás létrehozása, ami után a nézők valóban gazdagabb lelkülettel indulhatnak haza. Nem feltétlenül a népszerűség elérése a cél, sokkal inkább az, hogy az általam előadott figurán keresztül képes legyek átadni a mű üzenetét. Valahol ez a titkos varázsa és sikere a színháznak, operának.

– A kolozsvári román opera után Jászvásáron és Nagyváradon is felléptél, majd következett Budapest. Hogyan kerültél a magyar és a román fővárosba?

– Jászvásáron a Bohéméletbe kerestek valakit kisebb szerepre, a kolozsvári Horváth József karmester küldött akkor oda, ahol kellemesen csalódtak bennem. Azóta tervezem, hogy egy nagyobb szerepben még visszatérek oda, de egyelőre a bukaresti, kolozsvári és budapesti fellépések kitöltik az évadnaptáramat. Nagyváradon, Szatmáron, Csíkszeredában is felléptem már filharmonikus zenekarokkal, nem szívesen mondok vissza meghívásokat. Budapesten kisebb szereppel kezdtem, aztán nagyobb kaliberű figurát kaptam, de közben a bukaresti operába is elhívtak meghallgatásra, ahol a régi rendezésű Don Giovanniban debütálhattam tavaly novemberben. Idén pedig az Andrei Şerban-féle új, intenzív Don Giovanninak is részese lehettem.

Szóval sok a munkám, amit igyekszek szeretettel végezni Marton Melinda tanárnő segítségével.

– Miben más az anyaországbeli operavilág, mint a romániai magyar operaélet?

– Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma operaház sem. Viszont nem érzek lényegi különbséget a két ország operavilága között. Annál inkább a hasonlóságokat tudom kiemelni: mindkét esetben a szakmájukat szerető és hivatásukhoz alázattal közelítő, elkötelezett emberekkel találkozhatunk, akiktől rengeteget lehet tanulni. Tapasztalataim szerint az opera világa olyan közeg, ahol könnyen otthonra lelhet az ember függetlenül attól, hogy a világ melyik szegletéről van szó.

– Vannak álomszerepeid?

– Ahogy elkezdek foglalkozni vele, lassan mindegyik szerepbe beleszeretek. Ugyanakkor Figaro, Don Giovanni álomszerepekként már megvalósultak. Rengeteget tanulhattam olyan előadóktól, mint Erwin Schrott, Molnár Levente, Anita Hartig. Puccini Toscajából Scarpiát még szeretném egyszer elénekelni, a Faustban is szívesen fellépnék, de én nem szerepekbe, hanem az egész zenei világba szerettem bele a sok színes, változatos karakterrel, zenei anyaggal.

– Te is játszottál a csík­szent­simoni fúvósok között. Még hobbid a tubázás?

– Amikor időm engedi, igen. Főként mert egy énekesnek nagy segítség, ha valamilyen hangszeren tud játszani, másként tud figyelni a zenekari hangzásra. Nyaranta a csíkszentsimoni művésztáborban is igyekszem kezembe venni a hangszert.

– Novemberben egymást érik a fellépések. A sok utazás és előadás mellett hogyan jut idő kellően megpihentetni a hangszálakat?

– Bevallom, néha nehéz törekedni arra, hogy az ember életében minden a helyére kerüljön. Első helyen a próbákon és előadásokon való megfelelés áll, ami azért is számít kihívásnak, mivel egyrészt Kodály Zoltán Székely fonójában most játszom először, közben pedig az ötszáz éves reformáció tiszteletére bemutatandó A hugenották című darab próbái is folynak. Most is van a tarsolyomban néhány olyan repülőjegyfoglalás, ami túrázásra és nem az operára vonatkozik, de igyekszem időt szakítani a kikapcsolódásra. Ha nehéz is, de muszáj időnként néhány napra elvonulnom a szeretteimmel, hogy két szerep között legyen időm feltöltődni.

– A következő állomás a bécsi opera lesz?

– Úgy érzem, nem törtetek, inkább lassan, de biztosan építkezem.

S ha úgy is érzem most, hogy még egy ideig magam is kézben tudom tartani e pörgést, egyre közelebb van a pillanat, amikor szükségem lesz segítségre. Talán akkor összejöhet egy bécsi fellépés.

– Van, aki temeti már az opera műfaját. Hogyan vélekedsz erről?

– Szerintem az emberek csak azért nem szeretik az operát, mert nem ismerik, vagy még nem láttak jó előadást. A rossz operát lehet temetni, a műfaj viszont nem véletlenül maradt fenn máig. Tény, hogy egy jó előadást nehéz összehozni, hiszen a díszletnek, a jelmeznek, a karmesternek, az énekesi felhozatalnak mind összhangban kell lennie, ezért sok buktatója is lehet. Volt olyan eset, hogy a közönség egyik fiatal tagja bekiabált, amikor látta, hogy az egyik szereplő öngyilkosságra készül, hogy ne tegye – tehát sokszor érezzük előadóként, hogy a közönség velünk együtt él, lüktet az előadás alatt. A bukaresti Don Giovanni után pedig lehengerlő ujjongás tört ki a közönség soraiban, ami nem halott nézőteret igazol.